Az ősszel egy közelünkben lévő remek olasz étteremben ettem első fogásként egy paradicsomos bablevest. Később Lénárd Sándor A római konyha című itáliai gasztronómiai barangolásaiban bukkantam egy rokonának nyomára Pasta e lenticchie (ceci - fagioli) néven. (Egyébként a könyvet melegen ajánlom mindenkinek, aki hajlandó a szerzővel egy kis térben és időben folytatott kalandozásra a római konyha körül. Egyik kedvenc gasztroalapművem, egy későbbi bejegyzésben mindenképp szeretnék még róla szót ejteni.)
Ahogy a könyvben a levesek kapcsán olvasható: „a háziasszony azon jogát sem csorbította senki, hogy az ősi szent eljárásmódokat szabadon variálgathassa a nap lehetőségei szerint.” Mivel a nap lehetőségei nekem meglehetősen szűkre szabottak voltak, így még csak nem is az ősi szent eljárásmódokat, hanem némi modern technikát (konzervbab, üveges pesto) is ötvöztem a vacsora érdekében. Ennek eredményeként egy illatos, laktató levessel nyugtattam meg saját és kedvesem korgó bendőjét, amely csak igen távoli rokonságot mutatott a cím olasz szereplőjével, viszont finom volt és gyorsan elkészült.
Zuppa di fagioli sietősen
fél liter sűrű (lehetőleg házilag eltett) paradicsomlé
egy doboz konzerv fehérbab
három kis marék gersli (ez lehetett volna több)
egy szál rozmaring
só, bors
egy kanálka pesto (ha van és ha kell)
