A címadó mondatot a malacot meghazudtoló módon visítozta egy éve január 1-én kisebbik gyermekem, mivel vettem egy darab bőrös malaccombot, és szerettem volna, ha nem teríti be az egész lakást a szaga, mire megsül. Így minden alkalommal, amikor kinyílt a konyhaajtó, a gyanútlan tettes rögtön szembesült a visító felszólítással. Maga a malac szépen süldögélt, és finom is lett, csak bejegyzés nem készült belőle. Na, de idén!
Az idei malacdarab két részletben készült, mivel január elsején csak dél körül vetődtünk haza a barátainktól, akiknél a Szilvesztert töltöttük.
A malacdarabot még 30-án vettem, és sózva, borsozva és egy kis sörrel meglocsolgatva a hűtőbe tettem. 31-én délelőtt aztán a malaccomb bőrét bevagdaltam szép kockásra, majd a hasítékokat megtömködtem egy biocitrom héjával és néhány zsályalevéllel. Az ötletért Joanne Harrist illeti köszönet, a zsályáért pedig a nővéremet. A malacot aztán jó forró (talán 220 fokos) sütőbe tettem 20 percre, majd lefedve és a saját sörös levével időnként locsolgatva kb. 3 órát sütöttem. Másnap aztán, mikor hazatértünk, ismét felforrósítottam a sütőt, és ezúttal fedél nélkül pirítottam még a malacot kb. félórát.
Kép nincs, hamarabb megettük, minthogy elfogadhatóak lettek volna a fényviszonyok.
Egyszer nagyon szeretnék egész malacot sütni. Ehhez már csak egy nagyobb sütő (vagy még inkább kemence) kellene meg egy akkora társaság, aki meg is eszi. De ez utóbbit talán nem lenne bonyolult szerezni.
