Pomme-pomme

Vasárnapi ebédre itt voltak anyukámék. Jól előkészíthető, érdekes ebédet szerettem volna. Levesnek karfiolkrémlevest készítettem, amit néhány ötlettel sikerült megbolondítani, a második egy görögös beütésű karaj lett. Nosalty-n olvasgatva találtam egy fetás csirkemell receptet. Az ihletet ez adta, a végeredmény egészen más lett.

Fetás karaj

6 szelet karaj

150 g fetasajt

két marék fekete olívabogyó

egy póréhagyma

két paradicsom

olívaolaj

só, bors

A sós-borsos karajszeletek két oldalát megpirítottam egy kis olajon. A szeleteket kivettem, és kicsit megpároltam a póréhagymakarikákat. Felkockáztam a fetát és a paradicsomot, kicsit megaprítottam az olívabogyót (az maradhat egészben is, ha valaki úgy szereti). Összekevertem a póréhagymával. (Mindezt előző este is meg lehet csinálni.)

Egy nagy tepsit kikentem kevés olajjal, beletettem a hússzeleteket, és ráhalmoztam a fetás keveréket. 200 fokos sütőben kb. fél óra alatt összesütöttem. Rizibizivel ettük.

Korábban olvastam valahol egy karfiolkrémlevesről, amibe camembert szeleteket olvasztott a készítője. Sajnos ezt a receptet nem találtam meg, de sikeresen turkáltam Chili és Vaníliánál. Így a sajtos és a ott talált ötleteket sikeresen ötvöztem, és egy kissé szürkés, de annál finomabb levest készítettem. A tetejét érdemes megszórni valami színessel, pirospaprikával, paradicsomkockákkal.

Diós karfiolkrémleves

egy fej karfiol

egy kis fej vöröshagyma

egy marék darált dió

2 dl tejszín

zöldség- vagy húsalaplé (vész esetén kockából)

só, bors

szerecsendió

vaj

a tálaláshoz pirospaprika/paradicsomkockák, hogy szép legyen

camembert-szeletek

A hagymakockákat a vajon megdinsztelem. Ráteszem a karfiolrózsákat és felöntöm annyi alaplével, ami ellepi. Megfűszerezem (só, bors, szerecsendió), majd puhára főzőm, hozzáöntöm a tejszín és simára turmixolom. Beleszórom a darált diót és egyszer összerottyantom. Nekem nem kellett bele sűrítés (sőt, még kis vízzel hígítottam), ha valamiért nem sikerült jól eltalálni az arányokat, akkor kevés hideg vízben elkevert keményítővel sűríthető.

Tálaláskor egy-két camembertszeletet teszek a tányérokba és arra szedem a meleg levest.

„Erre vártam, erre, erre, kiáltja a kicsi medve.”

/Helena Bechler: Mackó Maci hintázik/

A Férj hétfőtől ugyanazon a munkahelyen, de más területen dolgozik, ennek ürügyén már bevitt a munkahelyére egy rakás jó bort, mi meg a Kisasszonnyal nekiláttunk sütit sütni, hogy a jelenlegi kollégákkal megegyék-igyák. A sütikben túl sok újdonság nincs, a sós egy leveles tésztából készült szalonnás csavart stangli, az édes az elkészítés szempontjából a kedvenc gyümölcsös süteményem szilvás-fahéjas változata (nincs benne szegfűszeg, a szilvákat felezve a tetejére ültetem, és megszórom cukorral meg fahéjjal őket).

Ami miatt viszont az egészet leírtam, az az, hogy most volt az első alkalom, hogy a Kisasszony (Sőt, még a Maci is!) végig segédkezett. Szórta a lisztet, cukrot (a többségét a tálba :), csodálkozott a tojásokon (eddig még csak főtt állapotban nézte meg egészen közelről), kevergette a tésztát. Azt hiszem, erre (mármint a saját gyerekemmel való együtt főzésre) azóta vártam, mióta 2009-ben kiderült, hogy babát várok. :) Bár ennek már a Kisasszony egyéves kora körül is voltak előjelei, amikor egyszer a konyhapulton trónolva egy-egy marék félig fagyott borsót és kukoricát módszeresen átpakolt egy kis tányérból egy tálkába...

A Kisasszony a múlt hétfőn hároméves lett. Természetesen mindenféle felállásban megünnepeltük, szűk család, nagyszülők, nagynénik, torta a bölcsiben stb., elég nagy forgalom volt nálunk az elmúlt időszakban. A születésnap ürügyén szombaton megtartottuk Vera első babazsúrját is, azt gondoltuk, most már van akkora, hogy érdemes belevágnunk, és talán most másfél gyerekkel könnyebb ilyenben megszerezni az első tapasztalatokat, mint jövő ilyenkor kettővel lesz. A programon nem kellett gondolkodni, a nagyszoba közepét kiürítettük, beraktuk oda Vera kiskonyháját egy rakás műanyag edénnyel és egy nagy kupac kirakót. Ez négy ekkora lánykát kiválóan lefoglalt egy délutánra. Az ételek annál több fejtörést okoztak. Adva van három darab 2,5 éves és egy 3 éves kislány, akik közül csak az utóbbiról tudom, hogy mit szeret, és az a lista is igen szűkös. Plusz itt lesz mindenkivel egy anyuka meg mi a férjemmel. Az utolsó csavart pedig az adta, hogy az egyik kislány allergiás a tojásra, és mivel én a cukrom miatt tudom, hogy felnőttként is milyen rossz az, ha vendégségben csak nézed a fogások egy részét, nem szerettem volna ilyen helyzetbe hozni a leánykát. Kicsit turkáltam az internetet, többek között a pár évvel ezelőtti témában vágó VKF-et is, de sokra nem jutottam. Aztán hallgattam a józan eszemre, és a következőkre jutottam:

• Főztem babavirslit (mini virsli néven lehet kapni, és összetevőiben sem nagyon borzasztó), mert akkor Vera már biztosan nem marad éhen, és azt könnyű is enni, akár villával, akár kézzel.
• Készítettem pici fasírtgolyókat, amik szintén gyerekfalatnyiak voltak. Ezt tojásmentesre akartam, és úgy gondoltam, kicsit adok az egészséges életmódnak is, így a darált hús (0,5 kg) és a hagyma-fokhagyma-só-bors mellett kb. 30 g zabkorpát tettem hozzá, amit előtte vízzel pépesre kevertem. Ez kicsit összetapasztotta a húst is. Egy fél estén keresztül gömbölygettem a másfél centis golyókat (talán 50 darab lett), és sütőpapírra téve 200 fokon fél óra alatt megsütöttem. Mindenkinek ízlett, és nem is esett szét.
• Felvágtam egy rakás zöldséget (paradicsom, paprika, uborka, répa) külön-külön tálkákba, és aztán „kismókusok kenyérre is kenhetik”-alapon lehetett magában rágcsálni, vagy a kitett ecettel-olajjal-fűszerekkel salátát csinálni belőle.
• És persze mindehhez volt kenyér.

Utána pedig torta és gyümölcs. A tortát szintén tojástalanra szerettem volna, így több recept kombinációjából raktam össze. Interneten több helyen találni vonattortát, ami nekem már korábban megtetszett, most megvalósítottam:

Mivel a keréknek használt kekszek elég nagyok voltak, és az utasokat sem sikerült elég filigránra gyurmásznom marcipánból, így az összhatás kissé Férdi és Béni-s lett, de nagy sikert aratott. A furfangosan felvágott tojásmentes piskóta, ami a torta alapja volt, kicsit furcsa volt a normál piskóta után, de sem az elkészítése, sem a megevése nem okozott semmi gondot. A krém pedig egyszerűen csokipuding vajjal. Díszítéshez a keksz mellett Smartiest és marcipánt használtam. Hasonlóan jó ötletnek tartom, ha a kocsikba nem utasokat ültetünk, hanem mindenféle egyéb nassolnivalót, nyalókát, kekszet, csokit stb., amiért - ahogy az egyik recept írta - „egész évben nyafizik a gyerek a boltban de nem vesszük meg neki...”

Vonattorta tojásmentesen

A piskótához:

7 dl tej

80 g keményítő

20 g kakaópor

150 g gyümölcscukor

100 g étcsokoládé

250 g olvasztott vaj

A piskótához összekevertem a lisztet, a sót és a sütőport. Egy másik tálba tettem a cukrot és az ecetet. Folyamatos keverés mellett a cukorhoz adtam a vizet és az olajat. A masszába beledolgoztam a lisztet. Egy 20x30 centis tepsibe simítottam a masszát, és 200 fokra felmelegített sütőbe tettem. A betevéskor rögtön visszavettem a hőmérsékletet 180 fokra, és bő 30 percet sütöttem.

A krémhez csokipudingot készítettem (lehet  zacskós pudingból is (két zacskó csokipuding), én jobban szeretem a saját keverésű verziót): A cukrot, a keményítőt és a kakaóport kevés hideg tejjel simára kevertem. A többi tejet felforraltam és belekevertem a keményítős keveréket. Egyet rottyant, aztán beleolvasztottam a csokit és a vajat.

Ezután jött a formázás, ami leírva nagyon bonyolultnak hangzik, de valójában egyszerű. A piskótát vízszintesen kettévágtam. Ezután az alábbi ábra szerint hat részre daraboltam:

Ezután a darabok közepét megkentem krémmel, illetve azzal ragasztgattam őket össze és vontam be. Így összesen négy négyzetből állt egy-egy kocsi, a mozdony pedig a két hosszabb és a két rövidebb téglatest egymásra ragasztásából lett. Mivel a mozdony teteje kicsit ingatag volt, azt két hurkapálcával rögzítettem. A kerekek kekszből lettek, az utasok marcipánból, és az egészet kis Smarties-okkal tettem színesebbé. A mozdony kéményét a három gyertya alkotta.

Mivel a nyár vége többek között a nyári kerti holmik leárazását is elhozta néhány barkácsáruházban, így egy kicserélendő zuhanyfej ürügyén két hete vettünk egy faszenes grillsütőt. A társasház udvarán elvileg lehet grillezni, ha kellően zárt a tűztér. A mi ketyerénk ennek megfelelt, aznap délelőtt ki is néztük a megfelelő helyet, ahol talán éhes és/vagy dühödt szomszédok sem törnek ránk, mert kellően messze van az épületektől. Estére azonban megérkezett a szél. Méghozzá nem is akármilyen. A legtöbb kérdésben óvatos duhajok vagyunk, így most sem akartunk semmi zűrt abból, hogy tüzet gyújtunk a szélviharban.

A grillezőt végül mégis hasznosítottuk. A bepácolt hússal az erkélyre szorultunk ki, és elővettük a rég nem használt Hot Panünket, hogy abban megsütjük a nyársra húzott falatokat. Az erkély azonban kicsi, a rajta lévő asztal még kisebb. A tányérok és a Hot Pan együtt már nem fért volna el. Így kinyitottam a használatlan grillt, aminek a rácsára pont rá tudtam tenni a Hot Pant:

Így elfértünk, és jót vacsoráztunk. Receptet nem is írok, annyira egyszerű volt: A csirkemelldarabokat citromlé, olívaolaj és bors keverékében pácoltam néhány órát (sózni állítólag utólag kell, hogy ne vonja ki a nedvességet a húsból), és cukkinikarikákkal és lilahagymacikkekkel váltogatva nyársra húztam. Megsütöttük, salátával, kenyérrel ettük.

A családban július második felétől torlódnak a születésnapok, névnapok. Július 13. és szeptember 22. között tizenkét alkalom adódik az ünneplésre a szűk családban (szülők, testvérek és azok közvetlen családja), abból az egyik ráadásul dupla névnap. Így tulajdonképpen ebben az időszakban tortareceptek garmadát kellene itt közzétennem, de ez most biztos, hogy nem az erre megfelelő év lesz. Ezt a meleget babásan különösen rosszul viselem, minden lassabban megy, így még szegény Férj születésnapja is tortátlan lett. Neki az említett sorozatban csaknem pontosan egy hónap különbséggel van a születés- és névnapja.

(A kép az olyan, amilyen. Így jár az, aki nem maga csinálja a képet,
és nem magyarázza el a gasztrofotók készítésének alapelveit a férjének,
miszerint le kell ereszkedni az étel szintjére, nem felülről fényképezni,
és hogy a cicás bögre és a piros sajtreszelő nem megfelelő háttér egy szép desszerthez...)

Mivel a névnapi flódni nagy sikert aratott, szerettem volna ennél az ízvilágnál maradni. A hőmérsékletre tekintettel megnéztem Fűszeres Eszter és Lila Füge flódnifagyiját is. Az ötlet remek, a megvalósítás két akadályba ütközött: Egyrészt erős fenntartásaim vannak a nyers tojással szemben, különösen várandósan. De ezt még megoldottam volna, kerestem tojásmentes fagyireceptet, gondoltam, azt formálom át dióssá, mákossá. Azonban kedden este kilenckor a főétel előkészítése után egy csöpp késztetést sem éreztem arra, hogy nekilássak fagyit kutyulni. Inkább gondolkoztam. Hogy a fagyihűtés-kavarás munkáját megússzam és a sütőt se kelljen bekapcsolni, adott volt, hogy valamilyen hideg krémet, pohárdesszertet készítsek.

Kihasználtam a lehetőséget, hogy nemrég burgundiai barátainktól az összesen 4,5 kiló sajt mellett egy nagy dobozt crème fraîche-t is hoztunk. A crème fraîche leginkább a tejfölhöz hasonlít, kicsit savanykás krém, de sokkal magasabb a zsírtartalma (28-30%). Magyar receptek azt javasolják, hogy fele-fele arányban keverjünk tejfölt és tejszínt, illetve készíthető író és tejszín keverékéből is. Az én receptemhez szerintem egy doboz mascarpone is tökéletesen megteszi, azt meg már itthon is lehet kapni minden nagyobb boltban.

A desszerthez a fagyis változathoz hasonlóan készítettem egy diós és egy mákos krémet, borban párolt almakockákat, valamint szilvalekvárhoz kevert aszaltszilvakockákat, és mindezt összerétegeztem. A megadott mennyiségekből három hosszúkás, két decis poharat töltöttem meg. A desszert így elég tömény lett, szerintem el lehet osztani négy vagy ötfelé is az adagot.

(Az eritrit egy természetes édesítőszer, amely egyáltalán nem emeli a vércukorszintet. Elég drága, de mellékíz nélküli, most ezzel kísérletezek. De természetesen használható helyette bármilyen más édesítő vagy sima cukor is.)

Flódni pohárdesszert

5 dkg darált mák

10 dkg darált dió

egy közepes alma

1,5+1 dl fehérbor (lehetőleg minél testesebb, pl. furmint vagy más hegyaljai fajta)

kb. 2,5 dl crème fraîche vagy mascarpone

4-5 evőkanál eritrit vagy más édesítő/cukor

szilvalekvár

3 nagy szem aszalt szilva

A mákot ás a diót egy-egy tálkában összekevertem 2-2 evőkanál eritrittel. Arányosan ráöntöttem a 1,5 dl felforralt bort. (Lehet főzni is, mint a rendes dió- és máktölteléknél, de így egyszerűbbnek tűnt, kellően megdagadtak, és úgyis elkevertem a krémben.) A crème fraîche-t kettéosztottam, és összekevertem a mákkal és a dióval. Az almát megpucoltam, egészen apró kockákra vágtam, és a maradék borban kevés eritrittel megpároltam. A poharakba alulra tettem a diós krémet, rá az almakockákat, arra a mákos krémet. Az aszalt szilvákat apró kockára vágtam, rászórtam a krém tetejére, és locsoltam rá egy kevés szilvalekvárt. (Az enyém egészen híg volt, ha nagyon sűrű egy kis meleg vízzel/borral hígítható.)

Jelenlegi helyzetünk: Adva van egy majdnem hároméves, rettentő sok okosságot összehordó Kisasszony, egy kicsit nyugisabb, bár továbbra is sokat dolgozó Férj, egy Apró, akiről egyelőre csak annyit tudni, hogy 15 hetes, és minden ebédkor elkezd mocorogni a hasam bal alsó részén (remélem, ezt vehetem tetszésnyilvánításnak), valamint egy dolgozó és az előző személyek testi-lelki szükségleteivel foglalkozó Pomme-Pomme, aki igen rosszul viseli a meleget.

A fentiekből és az elég mozgalmas nyarunkból következik, hogy ismét rengeteg időm van. Így ez a legjobb alkalom arra, hogy újabb tevékenységre adjam a fejem. Mostanában több esemény hatására elkezdtem otthon illat- és tisztítószereket készíteni, eddig elég sikeresen. Így az új tevékenység is kötődik a konyhához, háztartáshoz. Hogy ennek valami nyoma is maradjon, legalább számomra, hogy visszakereshessem a recepteket, blogot indítottam, mert az ételeknél már nagyon bevált ez a forma.

Úgyhogy, kedves olvasó, ha érdekel, hogy a főzésen túl miket művelek még a konyhámban, akkor ajánlom neked a bevezetőt és persze magát a blogot.

A Férj nagyon szereti a flódnit. Jó ízlése van, finom süti is az. Szombaton névnapja volt, a nagyobbik gyermek nagymamázott a héten, a kisebbik meg majd csak januártól fog tudni hangot adni a véleményének, addig oda jön, ahova a pocakommal együtt viszem. Úgyhogy ennél jobb időpontot nem találtam arra, hogy kipróbáljam, valóban olyan nagy ördöngösség-e flódnit csinálni.

Ördöngösségnek nem nagy ördöngösség, de elég időigényes, valószínűleg a továbbiakban sem minden Dani-nap telik majd a flódni jegyében. Amikor már kész volt az összes töltelék, össze volt gyúrva a tészta, akkor is eltöltöttem fél-fél órát a tészta nyújtásával meg a rétegzéssel. Az eredmény finom lett, de legközelebb néhány dolgot módosítani fogok rajta. Most ez a bejegyzés is kissé kurta-furcsa lesz: A receptet egy az egyben Fűszeres Esztertől vettem, így azt csak linkelem, a képszerkesztő valahogy kibabrált velem, ezért csak ilyen pici illusztrációt mellékelek, viszont a módosításaimat feljegyzem, hogy legközelebb okuljak belőle.

Ezt a receptet használtam, az adag 2/3-át készítettem el két hosszúkás, szögletes formában.A flódni egy nagyon tömény sütemény, de ez ráadásul egy óriási adag. Nagyon nagy lett a süti, vastagok a tészta- és a töltelékrétegek is. Pedig a dió- és a máktöltelék egy részét le is fagyasztottam. Lehet, hogy a tepsim volt kisebb alapterületű, mindenesetre legközelebb az eredeti egy tepsinyi adag kb. másfélszeresét fogom elkészíteni a két tepsiben. Emellett valahonnan szilárdabb szilvalekvárt kell szereznem, mert amit a piacon vettem, nagyon finom volt, de elég folyós.

A családunkban valamelyik gyerek, talán éppen én neveztem az azóta is szeretett juhtúrót lyuktúrónak (Mennyivel több értelme van, nem?). Tegnap a Férj beállított egy adag Cserpes juhtúróval (Nemrég ő is felfedezte a Tejivójukat, azóta többször felbukkant ott, csak engem nem vitt el még sosem. :( ) Én meg lecsaptam rá, és vacsorát rittyentettem belőle. Ehhez olvasgattam recepteket. Először megleltem egy régi Fakanálból származó rakott tésztát, amit én is megcsináltam már korábban, meg rábukkantam egy érdekes juhtúrós karfiolra is.

Ebből a kettőből próbáltam valamit kombinálni, aztán két hiba esett: Hazaérve derült ki, hogy a fagyasztóból már korábban elfogyott az a karfiol, amiről azt hittem, hogy ott lapul. Így lett rakott zöldbab a rakott karfiol helyett. A darált húst egy kis pirospaprikával kellett volna fűszerezni, amit kifelejtettem. (Ezt szerintem legközelebb nem hagyom ki.) Ennek ellenére finom lett, szerintem kerül még az asztalunkra karfiolos és zöldbabos változatban is. Elég gyorsan elkészíthető, de az edények mennyisége miatt jó, ha van hozzá mosogatógép. :)

Juhtúrós rakott zöldbab

30-40 dkg zöldbab

12 dkg (barna) rizs

25 dkg darált sertéscomb

egy gerezd fohagyma

12 dkg juhtúró

1 kis pohár tejföl (175 g)

vaj

kapor

só, bors

A zöldbabot és a rizst külön-külön megfőztem. A megaprított fokhagymát és a darált húst kevés vajon megpirítottam. (Itt jöhet bele egy kevés pirospaprika.) Belekevertem a rizst, és egy vajjal kikent tűzálló tál aljára simítottam. Összekevertem a zöldbabot a juhtúróval és a tejföllel, majd a rizs tetejére simítottam. 200 fokon körülbelül fél órát sütöttem. A tejföl állagától és zsírosságától függően lehet, hogy nem lesz elég szöttyös, ez tálaláskor pótolható.

Ez a sütemény nem egy nagy durranás, kép se készült, joghurtos kevert tészta sárgabarackkal. Két egyszerű, de nagyszerű dolog miatt került ide, leginkább magamnak feljegyzésre: A rázás és a lekvárral való megkenés. A sógornőmnél láttam, majd egy internetes antikváriumban le is csaptam néhány hónapja egy Dr. Oetkeres könyvre, a Rázott süteményekre. A könyv alapgondolata viszonylag egyszerű: híg kevert tésztákhoz a világon semmi szükség nincs habverőre, elektromosra meg különösen nem, egy jól zárható edényben fél perc alatt összerázhatók a hozzávalók. Természetesen ugyanígy keverhetők ezek kanállal, kézi habverővel is, de kipróbálva gyorsabb, könnyebb, hatékonyabb a rázás.

A sütiben a másik jó egy egészen egyszerű dolog: a kész süteményt meg kell kenni felmelegített baracklekvárral. Ettől ízesebb és fényes lesz. Ráadásul nekünk baracklekvárból igen jófajta van, anyukám által készített sűrű, gyönyörű színű sárgabaracklekvár. Még volt otthon egy sárgabarackkonzerv, de most már lassan lehet frissből is csinálni. Azzal ugyan kicsit macerásabb (pucolni, magozni), de szerintem megéri a különbségért.

Barackos rázós sütemény

legalább fél kiló sárgabarack

1 pohár joghurt (175 g)

300 g liszt

egy csomag sütőpor

200 g nyírfacukor

kezeletlen citromhéj

3 tojás

150 ml olaj

baracklekvár

A barack és a lekvár kivételével az összes hozzávalót egy jól záródó (kb. 3 literes) edénybe tettem. Alaposan összeráztam (15-30 másodperc), a masszát egy kanállal még egyszer átkevertem, és a sütőtepsire simítottam. Kiraktam a fél barackokkal. 180-200 fokon kb. fél órát sütöttem. A lekvárt egy kicsit felmelegítettem, és megkentem vele a süteményt.

A spárgát kicsit unalmas ízű ételnek tartottam. Minden szezonban vettem néhányszor, volt, hogy befőztem, illetve lefagyasztottam. A főtt spárgának van egy jellegzetes, de szerintem nem túl érdekes íze. Aztán Chili és vaníliánál olvastam a blogban és az első könyvében is, majd a jellegtelen nevű, de kiváló Borkonyhában fogyasztott névnapi vacsorán élőben is megtapasztaltam, hogy a spárga sütve egészen más, mint főzve.

Ezután akadtam Világevő tavaszi vacsorájára, amit mi steak helyett hallal és újkrumplival ettünk ebédre. Majd ezt továbbgondolva lett jól előkészíthető és a jelenlegi életmódunkhoz jobban illeszkedően melegíthető vacsoránk tegnapra.

Tejszínes csirke zöldspárgával

(3 adag)

egy fél csirkemell

egy csomag zöldspárga (fél kg)

egy csokor újhagyma

vaj

2 dl tejszín

só, bors

A csirkemellet szeletekre vágtam, a spárga alsó, fás részét levágtam (ebbe kis gyakorlással bele lehet jönni, ahol könnyen belemegy a kés, ott már jó), a többit kb. 2 centis darabokra vágtam, a hagymát felkarikáztam. Egy nagy serpenyőben megolvasztottam a vajat, megdinszteltem rajta a hagymát. Utána nagy lángon megsütöttem a csirkemellszeletek mindkét oldalát. (Ez viszonylag gyorsan megvan, ha már szép barnás-sült színe van, akkor a belseje is jó.) Közben hozzáadtam a spárgadarabokat, és az egészet addig sütöttem, míg a spárga ehetővé nem puhult. (Fontos! Nem jó túlpuhítani, akkor a legfinomabb, ha a spárga még egy kicsit roppan.) Felöntöttem a tejszínnel, és egy kicsit beforraltam, hogy sűrűbb legyen a mártás. Barna rizzsel ettük.

A karalábét továbbra is nagyon szeretem, ha piacra megyek, szinte mindig hozok egyet, majdcsak jó lesz valamire. Ma az egyik unokatestvérem ebédelt nálunk, ebből az alkalomból csináltam egy jó zöldséges rizottót a meglévő sült hús mellé. Kerekszemű barna rizst használtam, ebből a kerekszemű a hangsúlyos, attól lesz finom a rizottó meg a sok kevergetéstől. A barna rizs kicsit egészségesebb, viszont tovább kell főzni. A zöldségek tetszés szerint változtathatók, de szerintem a karalábé fontos. :)

Barna, zöldséges rizottó

kb. 2 dl kerekszemű barna rizs

1 cukkini

5-6 szál szárzeller (lehet normál zeller is felkockázva)

1 kis fej karalábé

1 vöröshagyma

1 gerezd fokhagyma

egy pohár száraz fehér bor (elhagyható, de jó íze lesz tőle)

6 dl zöldség- vagy húsleves (lehet kockából/porból is, én dm-es Alnaturát szoktam használni)

2 csokor petrezselyem

vaj / olívaolaj

őrölt rozmaring

só, bors

A zöldségeket megpucoltam, a hagymákat egészen apró, a többit kicsit nagyobb kockákra / karikákra vágtam. A zsiradékon megdinszteltem a hagymát, majd hozzáadtam a fokhagymát és a többi zöldséget. Kicsit pirítottam, majd ráöntöttem a rizst, egyszer-kétszer megkevertem, és felengedtem egy merőkanál forró (!) levessel (Itt kerülhet rá a bor is, ha van kéznél.). Kis lángon, gyakran megkeverve elfőztem. Utána így kanalaztam rá adagonként a levest, míg meg nem puhult a rizs. (Lehet, hogy több folyadék kell bele, a végét szükség esetén lehet forró vízzel is pótolni.) Közben fűszereztem, és kevertem, kevertem, kevertem. A végén belekevertem az apróra vágott petrezselymet, de azzal már csak egyet kevertem rajta. Tálalhatjuk reszelt sajttal vagy (hogy minden olasz a kardjába dőljön) egy kevés tejföllel.

A kép a Stockvaultról származik, én ennél több cukkinit használtam kisebb kockákra vágva.

Ez a recept nem tartalmaz sok újítást a cukkini darabolásán és a keményítő mennyiségének csökkentésén túl, leginkább azért írom ide, hogy én is könnyebben visszakereshessem később. Az eredeti Stahl Judittól származik, én a Nosalty-n leltem rá. Nagyobb mennyiségű cukkini kell hozzá (három közepes cukkiniből két rendes adag lett) és a citromhéjtól rendkívül friss és érdekes íze lesz.

Kapros cukkinifőzelék

(kb. 2 adag)

3 közepes cukkini

5 dkg vaj

2 dl tejszín

2 dl tej

két-három darabka citromhéj

egy kis csokor kapor

2 kiskanál keményítő

só, bors

A cukkiniket egészen kis kockákra vágtam (hosszában egyik irányból negyedeltem, a másik irányból feleztem, majd kb. 3-4 milliméter szélesre aprítottam). A vajat megolvasztottam egy lábasban, rászórtam a cukkinit, pár percig kevergettem, közben sóztam, borsoztam, és beledobtam a citromhéjdarabokat. Lefedve a saját gőzében 10-15 percet pároltam, míg nem lett teljesen puha (ez ízlés kérdése). A tejet, a tejszínt, a kaprot és a keményítőt csomómentesre kevertem, és felöntöttem vele a cukkinit. Egyet rottyan és kész.

Nemrégiben barátaink jártak nálunk, engem pedig a tavasz első jeleit mutató piac és a szintén ezt sugárzó gasztronómiai újságok megihlettek.

Előételötletet a Nosallty-s Petrától loptam, és nem is módosítottam rajta sokat, csak a balzsamecetet kis lángon picit besűrítettem. (Majd esztétikus cseppeket pöttyöztem a tányérra, amit sikerült kissé ferdén letennem a tálalásig, így az esztétikus cseppjeimből egy nagy maszat lett... Ennek ellenére nagy sikere volt.)

A főfogás Fűszeres Eszter receptje, amit a legutóbbi Stahl magazinban találtam. Sosem készítettem még nyulat, de a vacsoravendégek olyan közeli barátok, akiken kicsit kísérletezni is szabad. A kísérlet jól sikerült, azt hiszem, ezentúl nyúlhús is többször felbukkan majd a konyhánkban. Egy nagyon könnyű hús, mégis sokkal ízesebb, mint a csirke-pulyka. A nyúlcombban van egy méretes csont, így fejenként egy-egy combbal számolhatunk. Az eredeti receptben pezsgő szerepelt, én ennek híján borral készítettem.

A desszerthez ihletet a májusi Magyar Konyhában kaptam. Szegény Varju Viktor (Bock Bisztró) biztos fogná a fejét, ha ezt olvasná, hogy mit csináltam én az ő epertartáros csokoládétortácskájából, melyben olyan szépnevű alkotóelemek vannak, mint sablée és csokoládéganache. Egyszer mindenképpen kipróbálom az eredeti változatot is, de a szűkös időkeret ezt most nem engedte. Az eredeti koncepciót (diós morzsa - eper balzsamecettel - csokoládékrém) megtartottam, de jócskán egyszerűsítettem a recepten. Nem magam sütöttem a kekszet, a csokis krém pedig a tojásos-tejszínes ganache helyett egy egyszerű, sűrűre főzött keményítős csokipuding lett. A végeredmény pedig nagyon finom.

Boros nyúlcomb

4 nyúlcomb

15 dkg húsos szalonna

2 csomó újhagyma felkarikázva

2 dl száraz bor

rozmaring

olívaolaj

 só, bors

A nyúlcombot sóztam, borsoztam. A szalonnát felkockáztam és a hagymával megpirítottam az olajon. Rátettem a nyúlcombokat, és mindkét oldalát megpirítottam. Ráöntöttem a bort, megszórtam rozmaringgal, és fedő alatt kb. 40 percig pároltam. Közben kevés vizet öntöttem még alá, mikor elfőtte. Kukoricás rizzsel ettük.

Epres-csokoládés torta

20 dkg diabetikus omlós keksz

10 dkg dió apróra vágva, esetleg megpirítva

10 dkg vaj (ez lehet kicsit több)

30 dkg eper

egy kiskanál balzsamecet

három evőkanál kakaópor

1+2 evőkanál xilit vagy gyümölcscukor

80 g keményítő

8 dl tej

A kekszet összetörtem, összekevertem a dióval, egy kanál cukorral és az olvasztott vajjal, és a tortaforma aljára lapogattam. Az epret apróra vágtam, meglocsoltam a balzsamecettel, és a kekszmorzsa tetejére terítettem. A tejet felforraltam, egy kevés hideg tejjel simára kevertem a keményítőt, kakaóport és a maradék cukrot. A forró tejbe öntöttem, és felforraltam, így egy sűrű pudingot kaptam. Ezt szétterítettem az eper tetején, és a hűtőbe tettem megdermedni.

A legjobb dolgok továbbra is a váratlanul előbukkanó alapanyagok felhasználásából adódik. Nagyon szeretem a karalábét, nyersen, töltve, húslevesben. Nem is tudom, miért nem használom gyakrabban, más szerepben is. Most volt egy karalábém, elkezdtem hozzá receptet keresgélni. Találtam is egy jó csirkéset, majd a fagyasztóban a csirkemell mellett egy adag vegyes tengeri herkentyűt. Mivel csak egyedül ebédeltem, a tengeri állatokat nem kedvelő Férj nélkül, így aztán módosítottam a recepten, és - nem azért, hogy magamat fényezzem - igen finomat készítettem. Legközelebb talán még egy kis fehérbort lenne érdemes ráönteni (főzés közben és után is).

Karalábé a tenger gyümölcseivel

(2 adag)

1 fej karalábé

tenger gyümölcsei (nem mértem le, egy nagyobb fajta müzlistál tele volt vele)

egy kis fej hagyma

1-2 gerezd fokhagyma

fél citrom leve

2 dl tejszín

egy kiskanál liszt

só, bors

egy csokor petrezselyem

olívaolaj

A hagymát, a fokhagymát és a karalábét megpucoltam, felkockáztam. Egy serpenyőben kevés olívaolajon elkezdtem dinsztelni a hagymát. Kis idő múlva hozzáadtam a fokhagymát és a karalábét. Kevés citromlével, majd nagyon kevés víz (ehelyett jöhet legközelebb a bor) hozzáadásával kis lángon félpuhára pároltam a karalábét úgy, hogy elfője a folyadékot. Hozzáadtam a tenger gyümölcseit, amit nagy lángon megpirítottam. Egy idő után ez egy kis levet eresztett, abban puhára főztem az egészet. Megszórtam a liszttel, felöntöttem tejszínnel, sóztam, borsoztam. Felforraltam és beleszórtam a felaprított petrezselymet.

Vadrizses rizskeverékkel és egy kevés citromlével tálaltam.

Mostanában, ha valami új receptet próbálok ki, annak jellemzően kétféle motivációja szokott lenni: Vagy valaki jön hozzánk vendégségbe, ezért szeretnék valami érdekeset főzni, vagy van egy alapanyag, ami váratlanul beugrott a kosaramba, esetleg meglapult a hűtő mélyén, és el kellene használni. Így jártam most három kis pohár tejföllel, amik éppen lejártak. Látszatra semmi bajuk nem volt, de teljesen nyersen már nem akartam őket elhasználni. Ebédünk éppen volt, feltúrtam hát a Nosalty-t, és találtam egy olyan sütit, amibe sok tejföl kell, és nem a „rétegezzünk össze édes dolgokat tejföllel”-típusú desszert volt. Aztán persze variáltam kicsit rajta, jelentősen csökkentettem a cukormennyiséget, és nyírfacukrot tettem bele, illetve narancshéjjal, és mazsolával, illetve jobb étcsokival emeltem a színvonalat. Az eredmény egy nem túl látványos, de jól elnyammogható puha süti lett.

Tejfölös csodabogár delux

A képet a Flickr-ről kölcsönöztem.

A hétvégén egyszerű ebéd készült, de mégsem akartam annyira egyszerű lenni, hogy csak sima túrós tésztát csinálok. Egy kicsit megvariáltam szalonnakockával, lilahagymával. Finom lett.

Lilahagymás-túrós rakott tészta

250 g tehéntúró

egy fej lilahagyma

100 g húsos szalonna felkockázva

két kis pohár tejföl

tészta

A tésztát megfőztem, a hagymát felkarikáztam. Az összes hozzávalót összeforgattam, és 180 fokos sütőben addig sütöttem, míg megpirult a teteje. Legközelebb még két dolgot fogok vele csinálni: A hagymát és a szalonnát egy kicsit megpirítom egy serpenyőben, illetve beleütök egy-két tojást, hogy jól vágható-tálalható legyen.

Békés, áldott ünnepeket kívánok minden olvasónak!

Legyen sok olyan elmélyült pillanatotok az ünnepek alatt és a következő évben is, mint a Kisasszonynak volt a karácsonyfa alatt!

És hogy a blog témájához is hű maradjak néhány szó az ünnepi menüről: Ma este borlevest ettünk. A receptet a decemberi Praktikában találtam, annyit módosítottam rajta, hogy kandírozott citrom- és narancshéj helyett aszalt gyümölcsöket csíkoztam bele. Utólagos tanulság, hogy kevesebb keményítő elég lett volna. A receptet itt megtalálható a kommentek végén. A második fogás leveles tésztában sült lazac volt. Az ötlet a Nosalty-ról származik, vimizo receptjén annyit változtattam, hogy a lazacot kockákra vágtam, citrom helyett narancslével locsoltam meg, és a narancs héját is ráreszeltem. A narancsléből pedig a mártásba is került egy kevés. A desszerttel nem voltam ennyire szorgalmas, készen vett beigli, és a maradék leveles tésztában megsütött mazsolás-gesztenyés töltelék került az asztalra.

Volt négy szelet karajom, amiből ebédet szerettem volna rittyenteni vasárnap. Ezért olvasgattam az interneten mindenféle receptet, többek között TeaRoomét is a Nosalty-n. Aztán mindent bezártam, és a fejemben maradt információk alapján a következő lett az ebédünk:

Zöldborsós karaj sütőben

4 szelet karaj

20 dkg fagyasztott borsó

1 fej lilahagyma

só, bors, pirospaprika

1 ek. mustár

fél deci olaj

Egy kevés olajjal kikentem egy sütőedényt, a többibe belekevertem a mustárt és a paprikát. A húsokat sóztam, borsoztam, és megkentem a mustáros páccal. Kicsit pihentek így, majd 200 fokos sütőbe tettem letakarva fél órára. Ekkor ráborítottam a borsót és a felkockázott lilahagymát, majd még 15-20 percet sütöttem. Krumplival ettük.

(Mivel sem időm/kedvem nem volt fényképezni, sem a blog.hu új felületével nem sikerült még megbarátkoznom, így ez a poszt kép nélkül marad. De attól a karaj még nagyon finom volt.)

Rokonok, illetve Erasmus-ösztöndíj révén többször is töltöttem hosszabb időt Németországban. Így közelebbről ismerem, mit hogyan esznek a németek. Szokás az ottani konyhát szapulni - gyakran nem is ok nélkül -, de igen finom ételeket is talál az ember, ha nyitott szemmel jár (és nemcsak a bevándorló olasz-spanyol-francia-török stb. szakácsok konyháiban).

Németföldről az egyik kedvencem a Streuselkuchen, a morzsapite.A sziléziai eredetű süti alapja eredetileg egy kelt tészta, amire valamilyen töltelék kerül (a vaníliapudingtól a gyümölcsön át a máktöltelékig). Ezt szórják meg a morzsával (Streusel), ami cukor, liszt és zsiradék 1:1:2 arányú keveréke. Szerintem a gyümölcsösek, főleg a meggyes a legfinomabb.

A spájzban hányódott még egy üveg dm-es Apfelmus, azaz almapüré, aminek hazáját szintén Németországban kell keresni, és amit a Kisasszony korábban lelkesen fogyasztott, de most már nem annyira kedveli. Mivel közeledett a lejárati ideje, feltúrtam a Chefkoch-ot, hogy mit lehetne kezdeni vele. Ekkor akadtam egy gyors Streuselkuchen receptre. Azért is örültem meg neki különösen, mert mostanában nem volt kedvem kelt/omlós tészta készítésével-nyújtásával szöszmötölni úgy. hogy még a tölteléket is és a morzsát is külön el kell készíteni. Az alábbi sütinek azonban az alja és a teteje is morzsából van, közepére pedig a kész Apfelmus került, így ripsz-ropsz elkészült, pedig még a Kisasszony is segített. (Aja keveji szütit. :)

Almás morzsasüti

250 g liszt (fele-fele teljes kiőrlésűt és finomlisztet használtam)

0,5 csomag sütőpor

75 g gyümölcscukor (vagy 100 g kristálycukor)

1 tk. vaníliakivonat

1 tk. fahéj

1 tojás (a recept szerint dupla adaghoz is elég az egy tojás)

125 g puha vaj

700 g Apfelmus

A hozzávalókat az almapüré kivételével összekevertem. A kapott morzsa felét egy tepsibe simítottam. Rátettem az almát, és megszórtam a maradék morzsával.180 fokos sütőben bő félórát sütöttem. Ha nagyon pirul a teteje, be kell takarni alufóliával.

Régóta csend volt itt a blogon. A nyár első felében elsodortak a hétköznapok, ritkán született olyan étel a konyhámban, amely megírásra érdemes lett volna, és még nem szerepelt itt. Amit meg megírhattam volna, arra sem sikerült időt kerítenem, most találtam letöltetlen ételfotókat a fényképezőgépemen.

A nyár második felét viszont a konyhánk felújítása töltötte ki. Derék munka volt, főleg a szervezési része, mire sikerült összehangolnunk az összes egymást szidó mesterembert, és még azt is, hogy a Kisasszonyt mikor melyik nagymamához menekítsük a felfordulás elől. Péntekre azonban annyira helyreállta a rend, hogy az első ebédet is összeüthettem már az új környezetben. Kissé kapkodós lett, mert bár én pakoltam be mindent ügyesen a szekrényekbe, még elég sokat kellett keresgélnem. A menü egy egyszerű rizottó volt, ami nálunk - mivel csínján kell bánnom a szénhidrátokkal - kevesebb rizzsel és több zöldséggel készül, mint hagyományosan. Ha az alkalom nincs, valószínűleg meg sem örökítettem volna, így azonban álljon itt a recept is:

Régi rizottó az új konyhából

1 dl rizs (lehetőleg rizottórizs)

egy csirkemell

30 dkg csiperke

két marék kukorica

2 gerezd fokhagyma

petrezselyemzöld

olívaolaj

parmezán a táláláshoz

A fokhagymát megfuttattam az olívaolajon, majd megpirítottam rajta a felkockázott csirkemellet. Hozzáadtam a gombát, majd a rizst. Ráöntöttem egy merőkanálnyi forró húslevest. A továbbiakban sokat kevertem, és fokozatosan adagoltam a levest, míg puha nem lett a rizs. Félidőben beletettem a fagyasztott kukoricát és a petrezselyemzöldet is. Reszelt parmezánnal tálaltam.

photo © 2008 Badr Naseem | more info (via: Wylio)

Mostanában valahogy sokat bogarászok a Nosalty-n. Mikor indult az oldal, egy barátom ajánlotta, mert egy kollégájának felesége a szerkesztője, aki széles egy ismeretségi körben terjesztette a honlap hírét. Mára a receptek száma elérte azt a kritikus mennyiséget, hogy értelmes találatokat lehet találni a legtöbb alapanyagra, ételfajtára.

A hétvégi ebédhez keresgéltem ötletet, amikor szembejött egy érdekes clafoutis-variáció. Az eredeti recept kissé túl furmányosnak tűnt a plusz tojássárgájával, háromféle cukorral, tejjel és tejszínnel stb., így egy kissé egyszerűsítettem rajta, ami szerintem nem rontott a végeredményen. Íme az én változatom:

Piña colada clafoutis

egy doboz darabolt ananászkonzerv

3 tojás

4 ek. gyümölcscukor

egy csipet só

egy kanál vaníliaaroma

4 ek. liszt

2,5 dl tej

6 ek. kókuszreszelék

A tojásokat kikevertem a cukorral és a sóval. Eldolgoztam benne a lisztet. Simára kevertem a tejjel és hozzáadtam a kókuszreszeléket. Palacsintatészta sűrűségű tésztát kaptam. Egy 20x30 centis tepsibe öntöttem, és beleszórtam az ananászt. 180 fokos sütőben 20 percig sütöttem, majd alufóliával letakarva további 15 percig. Nem lett túl magas sütemény, ennek orvoslásához kisebb tepsibe kell tenni, vagy esetleg belekeverni egy sütőport.
 

A recept nyomtatható változata itt.

Bár nagyon szeretem a blogját, Mautner Zsófi szakácskönyve megjelenésekor az volt az első gondolatom, hogy minek ez nekem. Hiszen a blogot rendszeresen olvasom. Aztán belelapozva rájöttem, hogy sokkal több ez, mint a blogból kiragadott receptek halmaza. Legnagyobb örömömre aztán nemsokkal a megjelenés után megkaptam ajándékba, azóta is gyakran forgatom.

Az alábbi csirkével már régen szemeztem, általában szeretek mindent, ami savanyú, ebbe meg nem kellett nagyon fifikás alapanyag, és rengeteg időt sem kell miatta a konyhában tölteni. A múlt hétvégén a Férj szülei voltak nálunk látogatóban kisasszonymegőrzés céljából, akkor készült el ebédre. Legközelebb több zöldséget teszek bele, én (és a többiek is) szívesen ropogtattam volna még az éppenpuha répát-zellert. Most csak annyit módosítottam, hogy mivel gyümölcscukrot használtam, az előírtnál egy evőkanállal kevesebbet tettem a pácba.

Sült csirke édes-savanyú escabeche páccal

4 csirkecomb

só, bors

olívaolaj

A páchoz:

6 evőkanál olívaolaj

2 nagy lilahagyma

4 gerezd fokhagyma

3 evőkanál gyümölcscukor

1 dl fehérborecet vagy almaecet

5 dl leszűrt húsleves

2 közepes répa

2 szál szárzeller

2-3 ág kakukkfű

2-3 babérlevél

só, bors

A csirkecombokat sóztam-borsoztam, megkentem olajjal, és 200 fokos sütőben egy órát sütöttem. Közben az olajon megpároltam a félkarikára vágott hagymát és fokhagymát. Megszórtam a cukorral, majd felöntöttem az ecettel és a húslevessel. Hozzáadtam a zöldségeket és a fűszereket, majd közepes lángon bő öt percig főztem. Ezután nagy lángon kb. öt perc alatt beforraltam. Az elkészült csirkére öntöttem, és pirított krumplival tálaltam.

A recept nyomtatható változata itt.

Hús. Finom, nem vizes, nem állott. Hanem friss, szép, ízes. No, ez az én nagy vágyam, ami sajnos nem teljesíthető a lakásunk pár BKV-megállónyi körzetében. Pláne, ha mindezt hát- és derékkímélés céljából azokra a megállókra redukálom, ahol nem kell felcipelni egy hosszú lépcsőn a babakocsit (6 kg) és a gyermeket (9,5 kg), a visszaúton lefelé pedig még a vásárolt holmikat is. Mert van itt mindenféle hiper és szuper. De annak tudjuk, milyen a húsa. Az Örsön még piac is van, de ott egy igen kiváló zöldségesnénin és egy magoson túl nem találtam más szimpatikus árust, így hentest sem. Úgyhogy a húsbeszerzés nálunk nagyobb kirándulás keretein belül valósítható meg, a fene a kényes ízlésemet.

A piac nekem egyetemista korom óta a Fővám téri csarnokot jelenti, ami bizony tőlünk három metrómegállónyi plusz két villamosmegállónyi útra van. Ami budapesti viszonylatban nem is olyan borzasztó, sőt jó tempóban akár fél óra alatt oda lehet érni, ha az ember nincs megtoldva a fent említett súlyos kiegészítőkkel (Kisasszony+babakocsi). Így azonban le kell küzdeni az Astoria aluljáró lépcsőit, és a villamos három magas lépcsőfokát is. (Az is egy gazember volt, aki engedélyt adott arra, hogy a piros metrót úgy újítsák fel, hogy nem legyen minden megállónál legalább egy lift a földfelszínig. És ahogy elnézem az építkezéseket, a négyesnél se lesz ez másképp...)

No, ennyit a sirámokról, a jó hír viszont az, hogy most már mindenféle húsból, sőt egyéb állatokból is sikerült megtalálnom a megfelelő beszerzési forrást, csak jussak el odáig. Így időről időre teszünk a Kisasszonnyal egy nagyobb túrát, beszerezzük a szükséges húsokat, halakat, herkentyűket, és a frissen fel nem használtak - jobb híján - beköltöznek a fagyasztóba. Amit ugyan szintén nem annyira szeretek, de még mindig jobb egy finom húst előásni a fagyasztóból, mint megvenni egy boldogtalant a sarkon lévő élelmiszerdiszkontban.

Így megyünk marháért és sertésért, esetleg bárányért Gál Józsefhez a Fővám térre. Ha az embernek (és a Kisasszonynak is) van türelme kivárni, míg a nem szűkszavú úr elcseveg az előttünk lévőkkel, akkor igen finom húsok meg persze egy kellemes beszélgetés lesz a jutalmunk. :) (Vicces, hogy ha magam megyek, akkor simán letegez, míg amikor a Kisasszonnyal állítok be, akkor rögtön magázódásba csap át. Fontos információ továbbá, hogy a pult alól itt nem extra húsokat lehet szerezni, hanem ha az ember kiskorúval érkezik, akkor pici játék katicákhoz juthat.)

Bárányt és szárnyast a Magyar utcai török hentesnél is lehet szerezni. A bárányuk kiváló (erről lásd alább), a csirkéjük annyira nem volt szimpatikus.

Szárnyasfélét inkább a Semmelweis utcában vadászunk. A csirkét, tyúkot, tojást és kiváló rántott csirkedarabokat mindig tartanak, érdekesebb szárnyasokat, mint pl. kacsát inkább hét vége felé talál náluk az ember. Viszont hétfőn nincsenek nyitva!

Halért és tengeri herkentyűért szintén a Fővám térre megyek. A karácsonyi Magyar Konyhából az is kiderült, hogy Nuszer Istvánnál szoktam rendszeresen vásárolni, akinek a Budagyöngyében és a Lehel téren is van üzlete. Eddig a nevét nem tudtam, csak azt, hogy a sikkes kék táblák mögött finom és jó minőségű halak várakoznak.

A hentesekről itt is lehet olvasni.

És akkor az ígért bárány:

A török hentesnél a múltkoriban lecsaptam egy kevés darab báránybordára. Még sosem sütöttem bárányt, így előtte egy ideig bogarásztam az internetet, majd kikötöttem egy nosalty-s receptnél, amin már csak egy keveset módosítottam. Tettem alá előfőzött, felkarikázott krumplit, kihagytam a kakukkfüvet, és alapanyaghiány miatt friss rozmaring helyett őröltet használtam.

Rozmaringos-zsályás bárányborda

2 főre

40 dkg bárányborda

1 fej vöröshagyma

4-5 gerezd fokhagyma

rozmaring

10 levél zsálya

1 citrom leve

só, bors

olívaolaj

főtt krumpli

A hagymát felkarikáztam, a fokhagymát felaprítottam. A bordákat sóztam, borsoztam, és  a hagymák társaságában egy tálba tettem. Megszórtam a fűszerek felével, leöntöttem a citromlével és egy kevés olívaolajjal. Egy éjszakát pácolódott a hűtőben.

Másnap a főtt krumplit egy hőálló tálba karikáztam, és betettem a 160 fokos sütőbe. Egy vastag fenekű serpenyőt felforrósítottam, beletettem a báránybordákat, pácostul, hagymástul. Oldalanként két-két percig sütöttem. Az addigra kb. 15 percet pirult krumplira öntöttem az egészet, és a sütőben további 8-10 percet sütöttem.

A recept nyomtatható változata itt.

Korábban nem nagy becsülete volt nálunk a céklának. Savanyúságként megesszük, a Kisasszonynak tavaly rengeteget főztem (Tényleg, idén miért is nem?), de más formában nem került az asztalra.

Karácsonyra kaptam egy könyvet Ínyenc fogások az őrület szélén álló anyukáknak címmel. Pont olyan, mint amire a címéből lehet következtetni. Felkiáltójelekkel és pontpontponttokkal ellátott bevezetővel, valamint színes fényképekkel és szülői bölcsességekkel megtűzdelt receptek. Szerencsére két francia nő írta, így az ételek nem rosszak. Ennek ellenére azt hiszem, nem ez lesz főzéseim egyik fő forrása, de néhány érdekes dolog van benne. Így például az a recept, ami ehhez a salátához adott muníciót. Eredeti címe: Salátaspagetti sárgarépából, céklából és almából (!!! ...). A szerzők egy japán zöldséggyalu nevű eszközzel vágnak hosszú, vékony csíkokat a zöldségekből (szerintem a fordító sem tudta, miről van szó, de a könyvben nem ez az első eset), én úgy gondoltam, megelégszem a jó kis julienne-vágómmal. Természetesen a hozzávalókon is módosítottam kicsit, azt viszont nagyon köszönöm a könyvnek, hogy eszembe juttatta, a céklát lehet nyersen, vékony csíkokra vágva fogyasztani. Így ráadásul az összes hasznos holmi is jobban benne marad, mintha agyonsütjük-főzzük. A végeredmény egy jó ropogós, a céklától és a répától kissé édeskés saláta lett.

Céklás saláta

egy kis fej cékla

egy kis(!) fej zeller

két nagyobb répa

egy kis fej lilahagyma vagy egy csokor újhagyma

olívaolaj

ecet (én fehér balzsamecetet használtam)

só, bors

A hagymá(ka)t vékony karikára szeltem, a többi zöldséget julienne-re vágtam. (Vigyázz, a cékla nagyon fog!) Egy tálba tettem a zöldségeket, meglocsoltam olívaolajjal és ecettel, sóztam, borsoztam, az egészet összeforgattam, és jól lehűtöttem.

A recept nyomtatható változata itt.