Pomme-pomme

A családomban általában nincs nagy hagyománya annak, hogy bizonyos alkalmakhoz bizonyos ételek fixen kapcsolódjanak. Természetesen azért mindig volt húsvétkor kalács és sonka, de karácsonykor nem ettünk rendszeresen halászlevet, szilveszterkor lencsefőzeléket, és a legtöbb vasárnap is úgy telt el, hogy anyukám húsleves helyett másféle levessel örvendeztetett meg minket. Ezek alól kivételt jelent a december 24-i ebéd. Ekkor mindig került bobájka az asztalra.

Mivel ez az első önálló karácsonyunk, amin ráadásul saját Kisdedünk is van (aki már annyira nem is kicsi, kezd öntudatos leányzóvá cseperedni), így tegnapelőtt rémülten hívtam fel anyukámat, hogy hogyan is kell bobájkát csinálni, mert a nagy szakácskönykupacom klasszikus magyar konyhát taglaló részeiben csak egy helyen leltem meg a receptjét, de azzal sem mentem sokra. (Az Ínyesmester egyik változatban maga süti a hozzá való kifliket is, a másodikban viszont gyanúsak voltak az arányok (10 kifli - fél liter tej).) Pedig minden általam tudott néven kerestem, az úrias öntött kiflitől kezdve a népies mákos gubán át a számomra legkedvesebb alföldi mákos lütyüig.

Végül anyukám megadta a kért felvilágosítást („Hááát, az arányokat nem nagyon tudom, de majd látni fogod, hogy mikor jó...”), majd a fentiek ellenére egészen jó bobájkát sikerült csinálnom. Én viszont gondosan feljegyeztem az arányokat, hogy jövőre majd elő tudjam szedni. Addigra pedig már valószínűleg a Gyermek is lelkesen fog nyammogni rajta (Ehet egy 15 hónapos gyerek mákot?).

Mákos bobájka

4 kifli

3 ek. mák

2 ek. (vaníliás) cukor

5-6 dl tej

vaj/margarin

A kifliket felkarikáztam, és kevés vajon megpirítottam. Célszerű nagy lábast választani, hogy egyenletesen piruljanak a kiflikarikák. Közben fölforrósítottam a tejet. A mákot és a cukrot a kiflikre szórtam, és leöntöttem egy kevés tejjel. Ezután addig adtam hozzá tejet, míg olyan állaga nem lett, mint amilyet otthon megszoktam. Nekem 4 átlagos méretű kiflihez 5,5 dl tej kellett. Összerottyantottam és megettük.

Ebből az adagból egy normális és egy jajdejóllaktam adag lett.

A kép innen származik.

Jó kis illatos, kalóriadús ebédet készítettem ebben a nagy zimankóban. Nem elhanyagolható szempont volt az étek kiötlésénél, hogy 1) minden hozzávaló legyen itthon, illetve 2) ne kelljen rá sok időt szánni. Ennek jegyében sikerült egy „amíg a tészta megfő, a mártás is elkészül”-ételt alkotni. A tészta természetesen ehető simán a mártással is, én végül egy tálban kicsit összesütöttem őket.

Kéksajtos-diós tészta

5 dkg kéksajt (minél kékebb-zöldebb-szagosabb, annál jobb)

10 dkg sonka (én feketeerdeit használtam)

két marék dió (elég kicsi markom van...)

2 dl tejszín

fehér bors

liszt/keményítő/szentjánoskenyér-liszt

zsiradék

egy körte/alma

180 g tészta

A tésztát feltettem főni. A sonkát kockára vágtam, a diót kicsit megaprítottam. Kevés olajon megpirítottam őket, majd felöntöttem tejszínnel. Belekevertem az elmorzsolt sajtot, és hagytam felolvadni, kevés borssal ízesítettem. Figyelem! Só nem kell bele, a sonka+sajt így is elég sós. Én még a tészta főzővizébe se tettem sót.

Ezután kicsit besűrítettem. Ezt lehet kevés hideg vízben elkevert keményítővel, a piruló sonkára-dióra szórt liszttel. Én újabban szentjánoskenyér-liszttel szoktam sűríteni. Ez egy nem felszívódó szénhidrát, teljesen semleges ízű, gluténmentes, alacsony kalóriatartalmú (jó, ennél az ételnél ez édesmindegy), és csak nem felszívódó szénhidrátokat tartalmaz, így nem emeli a vércukorszintet (ez szintén mindegy ennél a tésztánál, de más esetben hasznos lehet). Többek között csecsemőtápszerek sűrítésére használják, és Nutriton néven lehet kapni a patikában. (A Németországban kapható Nestargel egyébként ugyanez, én ott ismerkedtem meg vele.) Elég borsos ára van, viszont nagyon sokáig kitart (1-2 gramm kell belőle negyed liter folyadékhoz), és igen könnyű elkeverni az ételben.

A kifőtt tésztát elkevertem a szósszal, a tetejére almát reszeltem, és a sütőben kicsit megsütöttem. Az almát/körtét lehet kockázni is, szerintem körtekockával lett volna a legfinomabb, de az sajnos nem volt itthon.

Azt már január óta lehet tudni, hogy az idei egy időhiányos és visszafogott karácsony lesz, és valószínűleg dúsan cirkalmazott mézeskalácsok sem lepik el a konyhánkat. Éppen ezért nagyon megörültem egy receptnek, ami anyukám közvetítésével érkezett hozzám. Egy viszonylag gyorsan elkészíthető aprósütiről van szó, ami a színes franciadrazséknak köszönhetően elég látványos is. Az alábbi adagból elég nagy mennyiségű süti lett, egy kb. 20 cm átmérőjű fém kekszesdobozt megtöltöttem vele, és még kénytelen voltam néhány kimaradó darabot gyorsan elfogyasztani. :)

Francia puszedli
3 tojássárgája

25 dkg margarin

16 dkg porcukor (ez szerintem rettentő sok, én végül 4 dkg gyümölcscukorral csináltam, bőven elég volt bele)

40 dkg süteményliszt

egy narancs vagy citrom reszelt héja

1 csomag vaníliás cukor

1 csomag sütőpor

2-3 ek. rum

kb. fél csomag franciadrazsé

A cukrot és a margarint habosra kevertem, és egyenként beledolgoztam a tojások sárgáját. (A fehérjékből lehet habcsókot vagy angel cake-et sütni.) Hozzáadtam a rumot, majd a többi hozzávalót a franciadrazsé kivételével. A tésztát a hűtőbe tettem pihenni (legalább 1-2 óra kell neki).

A megdermedt tésztából kis dió nagyságú gombócokat gyúrtam, a tepsire ültettem és belenyomtam a közepükbe egy-egy franciadrazsét. 200 fokos sütőben megsütöttem.

Elég tartós sütemény, egyszer valami csoda folytán két hetet is kibírt. (Szerintem dobozban tovább is eláll, de eddig mindig hamarabb elillant.)

Hosszú kihagyás után jelentkezem, Picilány eddig elég kevés időt hagyott nekem akár arra, hogy a konyhában ténykedjek, akár arra, hogy ide írogassak valamit. Ma délelőtt azonban sikerült valami újat csinálnom. Igaz, hogy közben több km-t szaladgáltam a konyha és a gyerekszoba között, mert szegény leányzó a pocakja miatt elég nyugtalanul aludt, és kb. tízpercenként sírdogált egy sort. De sikerült őt is megvigasztalnom, és az ebéd is odaégés nélkül elkészült. Fényképezni viszont ezek után már nem volt időm/erőm.

Az étel lényege a balzsamecet. Nemrég olvastam a chefkoch.de hírlevelében valamilyen húsról, amit balzsamecettel készítettek el. Azt a receptet persze azóta sem találom, és igazán arra sem emlékeztem, milyen húshoz mennyi balzsamecetet tettek, és mit kellett még vele csinálni, de mivel nagyon szeretem a balzsamecetet, úgy gondoltam, megpróbálok saját kútfőből valamit alkotni. Az ecettel vigyázni kell, mert elég erős az íze, ha sok kerülne a húsra (mint nálam is), akkor kevés cukorral lehet szelídíteni. Persze pontos arányokat nem tudok, érdemes kevesebbel kezdeni, és szükség esetén még hozzáadni.

Balzsamos csirkemell

1 csirkemell

3 gerezd fokhagyma

csiperkegomba

balzsamecet

(teljes kiőrlésű) liszt

(gyümölcs)cukor

só, bors

olaj

A fokhagymát felaprítottam, a csirkemellet csíkokra vágtam. Kevés olajon megpirítottam őket, hozzáadtam a gombát (ebben az esetben éppen szeletelt gombakonzerv volt), megszórtam egy kevés liszttel, és meglocsoltam balzsamecettel. Felöntöttem egy kevés vízzel, puhára pároltam, és sóval-borssal és pici cukorral ízesítettem.

Mi egyszerű sós főtt krumplival ettük, amit én - nem túl elegánsan - a villámmal beletörtem a szószba, ami igen jó ötletnek bizonyult.

Még mindig nem ételről szóló bejegyzés következik, bár tárgya - hogy kissé csöpögős legyek - tényleg ennivaló. Miután Cserke rámpirított, végre összeszedtem magam, és kerestem egy megfelelő fényképet a kisleányról. Íme, Verácska négy hetesen:

És tényleg szokott ilyen szépen aludni... Lassan kezdünk beállni, bár még van némi küzdelem az evés mennyiségének és a hasfájások-bukások gyakoriságának egyensúlyba hozásával. Viszont lassan visszatérek a konyhába is, miután kellően kigömbölyödtünk a nagymamáktól meleg étel és süti formájában is érkező segítség után. A héten már csináltam egy salátát, sőt holnap rakott krumpli lesz az ebéd, már megfőztem a hozzávalókat két evés-sírás-alszolnemalszol között. Gyakori bejegyzésekkel azonban egyelőre még nem fogok jelentkezni. :)

Sajnos nem emlékszem, honnan szereztem ezt a képet. :(

Ismét egy „beborítom a hozzávalókat a tepsibe és kisütöm”-jellegű vasárnapi ebéd következik. Ez a műfaj azért lett most különösen népszerű nálam, mert továbbra is szeretek finom, magam készítette ebédet falatozni, de a pocakkal már annyi ideig is nehézkes álldogálni, amíg az ember megdinsztel egy kis hagymát, vagy kisüt két-három szelet húst. Szerencsére most már az őszi idő is megérkezett, így a bekapcsolt sütő társaságában sem kapok gutaütést.

Erre a vasárnapra Frank Júlia egy receptje jutott. A hölgy ételeit általában elég nehéznek találom (mármint nem technikailag, hanem tápanyag szempontjából), de ez a rakott karaj elég gyomorbarát. Emellett egyaránt megörvendeztette a hagymakedvelő Férjet, engem, aki szereti a juhtúrót, sőt még a spájzban pihenő gigászi almákat is el lehetett rá sütni (szó szerint). Apósomnak van egy almafája, ami kellemesen savanykás, de életveszélyes méretű almákat terem. Nyár végén, amikor potyognak ezek a jó kétökölnyi jószágok, kimondottan veszélyes az udvarnak arra az oldalára menni. A rakott hús pedig az almának köszönhetően kellően nedves közegben párolódik meg, és finom állagú lesz.

Almás-pórés rakott karaj

6 szelet sertéskaraj

egy szép, hosszú póréhagyma

két böhömnagy alma (vagy arányosan több kisebb), lehetőleg savanykás

1,5-2 pohár tejföl

100-150 g juhtúró

só, bors

A pórét felkarikáztam, és a kikent tepsi aljába szórtam. Ráfektettem a sózott-borsozott hússzeleteket (A sóval óvatosan kell bánni, mert a juhtúró is sós!), és befedtem őket a meghámozott almacikkekkel. A juhtúrót és a tejfölt összekeverem, és szétkentem az almák tetején. 200 fokos sütőben fél órát sütöttem lefedve, majd 10-15 percig pirítottam a tetejét.

Krumplipürével tálaltam. Legközelebb azt hiszem, megpróbálom, hogy milyen, ha a póré közé krumplikat is karikázok.

A képet itt találtam.

A rozmaring egy remek növény. Finom íze mellett a népi gyógyászat is alkalmazza, többek között antibakteriális, görcsoldó és étvágygerjesztő hatása miatt. Én magam is sokszor használok rozmaringolajat, kiváló reumás és ízületi panaszokra (a nyakam szokott gémberedni), illetve frissítő hatása is van. Amikor az ember már csak kattog a munkahelyen, és nem halad semmire, elég egy-egy csepp rozmaringolaj a halántékra, és máris jobban megy a dolog. Agyserkentő hatását már Shakespeare is ismerte, Ofélia is így szól a Hamletben: „Itt egy rozmaringszál az emlékezetre, kérlek rózsám, hogy jussak eszedbe.” A rozmaring szimbólumként Magyarországon számos területen megjelenik, a bölcsőtől az esküvőn át a sírig kíséri a halandót, főként a sváb vidékeken. Erről részletesen itt.

Én most a rozmaring számtalan kedvező tulajdonsága közül kettőt használtam ki: a finom ízét, és azt, hogy itt terem az erkélyen. Olyan ebédet akartam főzni, ami kellően könnyű, nem kell sokat állni hozzá, mert az már nem nagyon megy, és minden szükséges hozzávalót meg tudok szerezni a hűtőből, a spájzból és a sarki Pennyből. Ez utóbbi helyen sikerült egészen tisztességes csirkecombot vennem, így el is dőlt, hogy mit fogok enni.

Rozmaringos csirke sütőzacskóban

3 csirkecomb

3 rozmaringág

6 közepes krumpli

2 gerezd fokhagyma

2 közepes hagyma (vagy ha van, 5-6 egészen apró)

citromlé (még jobb, ha van kezeletlen héjú citromunk, ezt karikázva kell rátenni)

olívaolaj

két löttyintésnyi száraz fehérbor

só, bors

A krumplit és a hagymát megpucoltam, az előbbit kockákra, utóbbit négybe vágtam. A fokhagymát felaprítottam, és mindezeket elrendeztem egy sütőzacskó alján. A csirkecombot sóztam, borsoztam és megkentem kevés olívaolajjal. A krumpli tetejére ültettem, és melléraktam a rozmaringokat. Bekötöztem, a zacskón néhány lyukat vágtam, és ezen keresztül ráöntöttem egy kevés citromlevet és a bort. 200 fokos sütőben 30 percig sütöttem. Ezután kivágtam a zacskó tetejét, és még kb. 10 percig sütöttem, hogy a csirkék megpiruljanak.

A blog a következőkben idegen tollakkal fog ékeskedni. Szerencsére én időközben hazakerültem, de a Baba és ennek folyományaként a pocakom is jelentőset nőtt, úgyhogy továbbra is csak visszafogottan tiblábolok a konyhában. Így viszont az eddig e téren erősen elnyomott Férj végre kibontakoztathatta ambícióit, és a hétvégére remek lecsót csinált. Szerinte ugyan még nem olyan, mint az apukájáé, de én azért derekas adagot beburkoltam belőle.

Miután a Malackarajon egy remek összefoglaló jelent meg a lecsókészítési metódusokról, arányokról és a szükséges varázsigékről, ennek tárgyalásába én nem is mennék bele, álljon itt szimplán a mi családi verziónk.

Lecsó

fél kiló zöldpaprika

a zöldpaprikánál kicsivel több paradicsom

2 hagyma

pirospaprika

zsiradék

kiegészítésként füstölt hús és (barna)rizs

A zöldségeket megpucolta, felkockázta. A hagymát megdinsztelte, majd hozzáadta a pirospaprikát. Ezután került bele zöldpaprika. Amikor ez félig megpuhult, hozzáadta a paradicsomot is. Mivel a hűtőben lapult egy kis füstölt hús, így ezzel gazdagította a lecsót, és nem tett bele sót, így is elég ízes lett.

Én a lecsót legjobban tojás nélkül, rizzsel szeretem, most is így fogyott el az egész adag.

Ahogy várható volt, a blogoló tevékenységet most egy darabig szüneteltetnem kell. A vártnál ugyan egy kicsit hamarabb kezdődik ez a szünet, de nem azért, mert a kis Pomme-Pomme máris meg akar születni, hanem azért mert biztos, ami biztos alapon keddtől besuppolnak minket a kórházba. De szerencsére semmi komoly gond nincs, részletek itt. A MÁV Kórházban azonban se főzési, se internetezési lehetőségem nem lesz, így a blog most megkezdi téli (nyári) álmát. Amint lehet, visszatérek, és várhatóan tavasztól babakaja rovattal is bővítem a tevékenységemet. :)

Szép nyárvégét mindenkinek!

A kép innen származik.

A héten egyik unokatestvérem látogatása alkalmából úgy gondoltam, hogy süti formájában élem fel azt a szilvát, ami a hűtőben lapult. Anyukámnak van egy remek kelttésztás-szilvás receptje, de nekem nem volt kedvem/kapacitásom a kelttésztával molyolni, így egy egyszerű joghurtos kevert tészta került a szilvák alá. Jó kis szüttyös sütemény lett belőle.

Gyors szilvás

2 tojás

1 kis pohár joghurt (a továbbiakban ezzel a pohárral mértem)

1/2 pohár olaj

1/2 pohár (gyümölcs)cukor

1 pohár finomliszt

1 pohár Graham-liszt

1 csomag sütőpor

1 ek. citromlé

sok (legalább 1 kg) szilva

fahéj

A tojások fehérjét habbá vertem, de azt hiszem, legközelebb ezt a lépést megspórolom, és egyben verem fel a tojásokat. Összekevertem a többi hozzávalót, beleforgattam a tojáshabot. A fél szilvákkal sűrűn teleraktam a tetejét, és megszórtam fahéjjal. 180 fokos sütőben bő félórát sült. Utána pedig gyorsan elfogyott.

A hétvégéről túl sok kenyerünk maradt, amivel szerettem valami értelmeset kezdeni úgy, hogy túllépek a prézli-fasírt-bundáskenyér hármasán. Végül két fogást (főétel+desszert) rittyentettem belőle, bár itt még leveseket (kenyérleves és gazpacho) is ajánlgattak nekem. Mindkettő finom lett, bár a kenyérfelfújtnál kb. egy percet késtem a fényképezéssel, ezért lett kicsit huplis a hab a tetején.

Rakott kenyér

6-8 szelet kenyér (kockakenyérből készült)

egy pohár tej (tiszta fej)

egy hagyma

két gerezd fokhagyma

4 paradicsom vagy egy darabolt paradicsom konzerv

egy cukkini

egy üveg szeletelt gomba

só, bors

tárkony, szurokfű (oregano)

reszelt sajt

A hagymát megdinszteltem, hozzáadtam a felaprított fokhagymát és a gombát. Ezután került bele a cukkini (ha menet közben túlságosan meg akar sülni, egy pici(!) vizet kell alá önteni), majd néhány perc múlva a felkockázott paradicsom (szorgosabbak meg is hámozhatják). Hozzáadtam a fűszereket, és egyet rottyantottam rajta.

A kenyérszeleteket tejbe mártottam (nem kell áztatni, csak belemártani), és kiraktam velük egy hosszúkás, magas forma alját (kb. 30x10x10 centi). Erre került a zöldségek fele, még egy sor kenyér, majd a maradék zöldség. A tetejét megszórtam reszelt sajttal, és 180 fokos sütőben fél órát sütöttem.

Húsevők számára tehető bele kockára vágott sonka is, esetünkben is így történt volna, ha nem vagyok feledékeny. Lehet, hogy holnap új témát indítok az NLC-n „Mit csináljunk 20 deka maradék sonkával?” címmel...

Ribizlis kenyérfelfújt

4-6 szelet kenyér

3 tojás

egy pohár tej

25 dkg ribizli

2 evőkanál gyümölcscukor

Egy tojást és két tojássárgáját felvertem, és összekevertem a tejjel és a cukor egy részével. Egy tűzálló tál aljára szórtam az összetépkedett kenyér felét. Ezt beborítottam a ribizlivel, majd újra kenyérdarabok következtek. Az egészet nyakonöntöttem a tejes tojással. 20 percig 180 fokon sütöttem. Közben a tojásfehérjéket a maradék cukorral felvertem, és a felfújt tetejére simítottam. Még tíz percig sült. Gyönyörű hegyet képezett a hab a tetején, de sajnos nagyon hamar összeesett. Máskor készenlétbe helyezem a fényképezőgépet.

A kép innen származik.

Mint már a rozsos kenyér kapcsán írtam, a pocakméret és a hőmérséklet növekedésével egyenes arányban lanyhulnak a konyhai ambícióim. Múlt vasárnap viszont sikerült egy finomat csinálni, ami kapcsán a leves- és a főételkészítés bizonyos fázisai összevonódtak. Persze az ötlet nem túl különleges, de a végeredmény jó lett. Az eredeti recept a Príma Konyha Magazin 2004. novemberi számában szerepelt. Ott libából készítették, de azt sajnos nem tudtam beszerezni. Majd november tájékán újra kísérletezem vele, valószínűleg libahússal ízesebb, de csirkével se volt rossz. Az étel lényege, hogy készíteni kell egy jó húslevest, aztán a benne főtt hús felhasználható a második készítéséhez. A felhasznált mennyiségből legalább hat embert jóllakathatunk.

Csirkeleves és rakott kel

A leveshez:

egy kiló csirkeaprólék

egy fél csirkemell

három répa

egy petrezselyemgyökér

egy fél zeller levelestül-szárastul

egy csokor petrezselyemzöld

só, szemes bors

csigatészta

A rakott kelhez:

egy kis fej kelkáposzta

20 dkg (barna) rizs

egy hagyma

két gerezd fokhagyma

egy tojás

só, bors

majoranna

pirospaprika

legalább egy nagy pohár tejföl (400 g)

A megpucolt, feldarabolt zöldségekből és a húsból lassú tűzön levest főztem. A kelkáposzta torzsáját kivágtam, leveleire szedtem, és a leveleket forró vízben 2-3 percig főztem. (Lehet tovább is, nekem nagyon ízlett így, kissé roppanósan.) A rizst megfőztem. A hagymát és a fokhagymát egy kis zsiradékon megdinszteltem. Belekevertem a felvagdalt húst, a rizst, a tojást és a fűszereket. Egy nagy tálat kibéleltem a kellevelekkel, rátettem a töltelék felét és megtejfölöztem. Újra lapuk, töltelék, tejföl, lapuk és tejföl. Az egészet egy fél órára 180 fokos sütőbe toltam. Egy újabb nagy pohár tejföllel tálaltam.

A sógornőméktől egyszer karácsonyra kaptam egy kenyérsütőgépet. Ez egy elég hosszú kísérletezési folyamatot indított el nálam, aminek még messze nincs vége. Én is átestem a legtöbb fázison, amin szerintem a legtöbb lelkes kenyérsütő átesett: használtam lisztkeveréket, áttértem natúr lisztekre, magokra, sütőben sütésre, kézzel gyúrásra. Ezek között a változatok között ingáztam idő és energia függvényében. Mostanában viszont a növekvő hőmérséklet és pocak mellett kezdek visszatérni azokhoz a megoldásokhoz, amelyek során csak be kell szórni a dolgokat a gépbe, és a végén ki lehet venni a kész kenyeret. Így újra előszedtem a gép használati utasítását, mert abban volt pár recept. Kipróbáltam belőlük a parasztkenyér nevezetűt, ami a legjobb gépben sült kenyerem lett. Azóta többször is készült. Szép kinézetű és finom kenyér lett belőle. Gyönyörű vékony szeleteket lehet belőle vágni, és 2-3 napig finom marad.

Parasztkenyér 

A hozzávalókat betöltöttem a kenyérsütőbe, és teljes kiőrlésű liszthez való programmal megsütöttem. Bele lehet szórni egy-két marék magot, én nagyon szeretem lenmaggal. Ha gép nélkül készül, akkor a hozzávalókat értelemszerűen alaposan össze kell gyúrni, megkeleszteni, megformázni, megint keleszteni, majd forró sütőben megsütni.

Kenyérliszt helyett használható finomliszt és rétesliszt 1:2 arányú keveréke is. A tejpor+víz pedig természetesen kiváltható tejjel, csak az nálunk ritkán szokott otthon lenni.

Kenyérsütéssel kísérletezőknek ajánlom az http://emargit.gportal.hu/ oldalt, szerintem a legjobb magyar nyelvű honlap a témában.

A kép innen származik.

Egy kisvárdi barátunk jóvoltából a minap 7,5 kiló cseresznyével lettünk gazdagabbak. Gyönyörű cseresznye volt, nagyszemű, vastag húsú, sötét színű. Következmények: kilenc üveg lekvár, tíz üveg natúr befőtt, négy üveg rumos cseresznye + egy csomó sikálás után is tiszta véreskezű Edward vagyok, az az egyetlen szerencse, hogy itt bárdból csak egy van a fiókban, szerintem az is kínai, de semmiképpen nem wales-i...

A cseresznye többféle formában került a spájzba: lett belőle lekvár, befőtt és rumos cseresznye. Az inzulinrezisztenciám miatt a cukrot-mézet mellőznöm kellett, Baba miatt a mesterséges édesítőszereket pedig igyekszem kerülni, így mindenfélét összeolvastam, mielőtt a befőzésbe belevágtam volna. Három könyvből próbáltam gondolatokat gyűjteni:

• Magyar Elek: Az ínyesmester éléskamrája. Kertünk - Házunk - Otthonunk sorozat. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1974
• Katona Zsuzsa: Biogyümölcsök és biozöldségek házi tartósítása vegyszerek, konzerválószerek és cukor nélkül. Golden Book Kiadó, Budapest, 2003
• Jaroslav Balaštík: Házi tartósítás és fagyasztás. Kertünk - Házunk - Otthonunk sorozat. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1987

A lekvárokkal voltam a legkevésbé innovatív és egyúttal a legkevésbé sikeres. Bár Katona Zsuzsa könyvében van nagyon jó cukormentes rostos lé + lekvárrecept, arra most nem volt kapacitásom, hogy ezzel macerázzak, elég fáradékony vagyok, és túl sok volt a feldolgozandó mennyiség. Így felhasználtam két csomag diabetikus befőzőcukrot. Az elsőhöz 1 kiló cseresznyét turmixoltam össze, és készítettem el a leírás szerint. Ez szerintem túl édes és sűrű lett. A második adagot ezért kicsit több mint másfél kiló cseresznyéből csináltam, ennek eredménye egy jó kis folyós lekvár lett. Ezt még fejleszteni kell...

A cseresznyebefőtthöz a kimagozott cseresznyéket beletömködtem az üvegekbe, majd felöntöttem felforralt és kissé lehűtött vízzel. Ezután az Ínyesmester instrukciói alapján egy nap különbséggel kétszer negyed órát gőzöltem. Mivel izgulós vagyok, meg túl sok befőzési instrukciót olvastam az elmúlt napokban, az első gőzölés után öt percre fejre állítottam az üvegeket, a második után pedig egy pokrócba takargatva lassan (kb. egy nap alatt) hagytam őket kihűlni. Remélem, ennyi vajákosság elég lesz nekik, hogy ne buggyanjanak meg. :)

A rumos cseresznye ugyanúgy készült, mint a sima befőtt, csak üvegenként kb. fél deci rumot töltöttem rájuk a víz előtt.

Ezen eltevési módok esetében célszerű viszonylag kis üvegeket használni (mint pl. a Nagymama levárja vagy a sparos gombakonzerv), mert a tartósítószerek nélküli befőttek felbontás után hamar romlanak.

A gőzöléshez a vízzel félig telt fazékba tett üvegeket célszerű körbetekerni valami puha anyaggal, hogyha összekoccannának az üvegek, akkor se törjenek. Erre nekem a legjobban a textilpelenka vált be. Az újságpapír szétázik (nagyon jó merített papírnak), a papírtörlőt én sajnálom erre elhasználni, mert csak egy rakás szemét lesz belőle, konyharuhából pedig viszonylag sok kell. Ellenben egy 250 forintos tetrapelenka elegendő volt az én nagyobbik fazekamhoz, amibe egyszerre 6-8 üveg fér bele. Egyből vágtam egy négyzetet a fazék aljára, a maradékot pedig felszabtam csíkokra, és körbetekergettem vele az üvegeket.

U.i.: A héten még kaptam öt kiló meggyet is a szüleimtől, abból 19 üveg befőtt lett, úgy készült, mint a sima cseresznyebefőtt. Ezzel gyorsabban végeztem (egy délután), mert a meggyet sokkal könnyebb magozni.

„Elém áll egy úritök: szerda van vagy csütörtök?
Úgy sejtem, kérem, kedd van egész héten”

/Ténagy Sándor: Beszélgetés/

Én, ha nem is röhögtem, de nagyon örültem ennek az ételnek. A hétvégén az Inforádió Tálaló című műsorában beszéltek a most kapható, zsenge tökről. A műsort egyébként nagyon szeretem, mert nemcsak receptek hangzanak el benne, hanem arról is részletesen szó esik, hogy mikor, milyen példányt érdemes venni az adott alapanyagból, és hogy általában milyen elkészítési módjai vannak még.

A töltött tök igazi nyári étel, csak a június első felében kapható fiatal zöldség jó hozzá, amit szőröstül-bőröstül, illetve héjastul meg lehet enni. Csak a két vége vész kárba, és mivel nem kell pucolni, nagyon gyorsan előkészíthető. Sülnie is kb. félórát kell, elég ripsz-ropsz étel. Egy hibája van az erős szezonalitáson túl, hogy éppen ebben a szép, meleg nyárban be kell hozzá kapcsolni a sütőt...

Mivel a Tálalóból én is kitanultam, most megosztom a fortélyokat: Akkor kellően zsenge a tök, ha kemény, halványzöldes színű, és ha bevájjuk a körmünket (Ezt szeretik a zöldségesek, de szerencsére kis ügyességgel feltűnés nélkül csinálható.), akkor friss, zöld lesz a „sebhely”. Méretre a fiatal tök bő arasznyi hosszú, és még nem fejlődtek ki benne a magok, csak kis kezdeményeket találunk. Éppen ezért a belseje is teljes mértékben fogyasztható.

A töltelék számtalan módon variálható, az én változatomban a tök kivájt belsején túl húsos szalonnakocka és leforrázott zabpehely került. Az első helyettesíthető sonkakockával vagy megpárolt darálthússal is, míg a második helyett választhatunk megfőtt rizst, kölest vagy más gabonafélét. Erős fűszerezést nem igényel, a kapor ebben az ételben is kiváló szezonális kiegészítője a töknek. Ha valaki ezt nem szereti, helyettesítse petrezselyemmel!

Töltött tök

egy zsenge tök

10 dkg zabpehely

25 dkg húsos szalonna felkockázva

3 dl tejföl

1 tojás

egy csokor kapor

snidling (elhagyható, nekem éppen volt kéznél)

só, fehér bors

A zabpelyhet leöntöttem forró vízzel, és lefedve néhány percet állni hagytam. A tököt kettévágtam, a belsejét kivájtam, és a féltököket megsóztam. (Ha van dinnyevájónk, azzal nagyon sikkes gömböcskéket lehet vágni, de persze egy bicskával is megoldható a feladat.)

A töltelékhez összekevertem a szalonnakockákat, a leszűrt zabpelyhet, a tökgolyókat, a snidlinget és a borsot (A szalonna miatt ezt már nem kell sózni.) A tölteléket a kivájt felekbe halmoztam. Nem fért bele mind, a maradékot egy kis cseréptálban sütöttem meg. A tököket tepsibe tettem, és 180 fokos sütöben 20 percet sütöttem. Közben összekevertem a tejfölt, a tojást és a kaprot, és a tökök, illetve a külön sülő töltelék tetejére halmoztam. Még tíz percet sült.

Ez négy derék adag. Óvatosan kell vele bánni, mert a tök nagy víztartalma miatt nagyon átforrósodik, könnyen megégeti a mohó fogyasztók száját.

Az úgy volt, hogy nem akarok vasárnap sok időt tölteni a konyhában. Ezért a szombati ebéddel előkészítettem mindent, megfőztem a levest, összeraktam a bazsalikomos csirkét, hogy már csak sütni kelljen. Azt gondoltam, hogy a csirke előtt éppen bebújhat a sütőbe egy kis almás-mákos rétes. Ennek fényében lereszeltem az almát, összekevertem a mákkal és egy kis édesítővel. Ezután elővettem a réteslapot, kihajtogattam, és szembesültem rajta a nagy, zöld penészfoltokkal. :(

Bánatosan lemásztam a sarki boltba (nesze neked, ebéd déli harangszóra). Itt aztán kiderült, hogy a réteslap a héten akciós, ennek eredményeképpen egy darab nem volt belőle. Végső megoldáként kiolvastam az Édeskönyv almás receptjeit, és kombináltam belőlük egy sütit, ami annyira helyrebillentette a vasárnapi lelki békémet, hogy valószínűleg még többször fog a tányérunkra kerülni.

Almás-mákos sütemény

4 nagy alma

50 g mák

édesítő / (gyümölcs)cukor

180 g rétesliszt

3 tojás

egy nagy marék mazsola

két szem szegfűszeg

fahéj

fél csomag sütőpor

A mazsolát leöntöttem forró vízzel, és beledobtam a szegfűszeget (ezt nem szabad elfelejteni kivenni!). Az almát a nagy lyukú reszelővel lereszeltem. Összekevertem a mákkal és az édesítőszerrel. A tojások fehérjéből kemény habot vertem. Összekevertem a tojássárgáját, a mákos almát, a mazsolát, a fahéjat, a sütőport és a lisztet. Óvatosan belekutyultam a fehérjét, és egy 20x30 centis tepsibe borítottam. Bő félórát sült. Sülhetett volna többet is, mert a széle lett a legfinomabb, nem lett volna baj, ha még kicsit tovább pirul.

Holnap elmegyünk egy hétre Pápára múlatni az időt. Akartam valami kekszfélét vinni, így találtam ezt a kókuszost. Ripsz-ropsz el is készült.

Mivel volt itthon egy nagy adag elhasználandó kókuszreszelék, és ennek ráadásul a szénhidráttartalma is elég alacsony, ebből akartam valamilyen állékony, nem maszatoló sütit készíteni. Forrásom megint a chefkoch.de volt. A receptben a kókusz helyettesíthető darált mogyoróval/mandulával/dióval is.

Gyors kókuszos keksz

100 g puha vaj

2 tojás

200 g kókusz

125 g liszt (lehet teljes kiőrlésű)

100 g (gyümölcs)cukor

1 teáskanál sütőpor

reszelt citromhéj (Vigyázz a kezelt héjú citrommal, vegyél biocitromot vagy szárított citromhéjat!)

Az összes hozzávalót alaposan összekevertem. Vizes kézzel dió nagyságú gombócokat formáztam, és kicsit ellapítva tepsire tettem. 170 fokos sütőben kb. 10 percig sültek. Vigyázz, nagyon könnyen megég!!! Sülés után célszerű rögtön lekapkodni őket a tepsiről, mert a kis kekszek könnyen túlsülnek a forró felületen.

Ebből az adagból én 58 kekszet készült.

U.i.: A kekszek nem bírták túl jól az utazást, a végére lett egy jó adag kókuszos kekszmorzsám is. :) De ízre finomak voltak, nem kell őket túl sokat bolygatni, és akkor szépen ehetők.

Bár kissé eltérek a gasztro-tematikától, mégis meg szeretném örökíteni legújabb büszkeségemet: az első folyókavirágot. Tavaly augusztusig csak néhány szobanövény túlélését tudtam biztosítani a korábbi icipici lakásunkban, de most már egy nagyméretű erkély boldog tulajdonosai vagyunk. Úgyhogy még márciusban nagy növényesítésbe fogtam, szépen virágoznak a muskátlik, mostanra talán már a bazsalikommal is megértjük egymás lelkivilágát, és megtalálom az öntözés egészséges egyensúlyát is.

A legnagyobb izgalmat viszont a folyókák okozták. Ez volt az egyetlen növény, amit magról neveltem. Anyukám nagynénijénél, ahol gyerekkoromban a nyarak nagy részét töltöttem, a ház tornácának minden oszlopán gyönyörű égszínkék folyókák futottak fel. Ezt a gyerekkori nosztalgiát próbáltam feléleszteni, amikor a kertészetben betettem egy tasak folyókamagot a kosaramban. Sajnos szín szerint válogatott nem volt, így mostanáig kérdéses volt, hogy a kék-lila-rózsaszín hármasból melyiket sikerült kiemelni.

Ma reggelre tehát kibukkant az első virág a legdúsabb bokorból, és már a másik ágon is van egy félkész virág, ami várhatóan megörvendeztet holnap.

Az Ínyesmester jóvoltából tudtam meg, hogy a spárgát az általam is ismert csirág mellett bizonyos tájakon ezen a gyönyörű néven, nyúlárnyékának is nevezik. De hogy miért pont nyúl, és miért nem gólya, esetleg zsiráf, ami legalább hosszú és vékony, azt nem tudom... Ez a név Magyar Elek Az ínyesmester éléskamrája című könyvében szerepelt. Egyszer az antikváriumban véletlenül vettem le a polcról, de szerintem már emiatt a szép szó miatt megérte azt a néhány száz forintot, amit otthagytam érte. Ráadásul egy igen alapos könyv, sokféle tartósítási módszert leír, és tételesen végigveszi egy csomó zöldség, gyümölcs és már élelmiszer eltevését.

A spárga egyik nagy hátránya, hogy igen rövid a szezonja. A másik a pucolás, de erről majd később. Mivel a fagyasztónk kapacitása meglehetősen kicsi, utána akartam nézni, hogy nem tudnám-e a spárgát valahogy másképpen tartósítani. A fent említett könyv választ adott erre is. A módszer elméletben nem tűnt túl bonyolultnak: A megtisztított spárgát meg kell főzni, befőttesüvegbe tenni, sós-cukros vízzel leönteni, először 60 percet, majd négy nap múlva 20 percet gőzölni. Lássuk a gyakorlatot!

I. felvonás: fehér spárga

Vettem másfél kiló spárgát, a feléből leves lett, a másik felét befőztem. Ekkora mennyiségű spárga megtisztítása nálam egy laza kétórás program volt, és azt máig is csodálom, hogy utána éjjel nem álmodtam hosszú fehér szálakkal...

A spárgát sós-gyümölcscukros vízben megfőztem az utasítás szerint („Lefödjük és addig főzzük, míg a spárga hajlítható lesz, de nem törik.”). Ezután feldaraboltam, mert nem volt hosszú, vékony befőttesüvegem. Itt ért az első csalódás: A kínkeservvel megpucolt 75 deka spárgával két kis üveg telt meg... Szórtam a tetejére egy kis sót és gyümölcscukrot, és leöntöttem felforralt és kissé lehűtött vízzel.

Egy konyharuhával kibélelt fazékba tettem a lezárt üvegeket, és forrástól számítva egy órán át gőzöltem. Mikor másnap, hűlés után kivettem a fazékból, kiderült, hogy az egyik üveg elrepedt. :(

II. felvonás: zöld spárga
Néhány nappal később a boltban szembejött egy csomag gyönyörű zöld spárga, ami valahonnan az Alföldről érkezett. (Nagyon sajnálom, hogy nem jegyeztem meg, hol termelték, gyönyörű volt. Mindenesetre a Nyugati téri Kaiser’s-ban árulták, és piros volt a csomagolása.) Hirtelen felindulásból megvettem, és hazavittem, hogy majdcsak lesz belőle valami. Másnapra sikerült feldolgoznom a fehér spárga kudarcait is, és visszarohantam a boltba még három csomagért.

A zöld spárga hallatlan előnye, hogy nem kell pucolni, csak az alsó fás részét levágni. Sokan azt ajánlják, hogy próbáljuk eltörni, és ami letörik az aljából, az a fás rész. Én ennél nagyüzemibb módszert alkalmaztam: ahol könnyen belement a kés, ott vágtam el. Kóstolás alapján ez bevált.

Ezután két-három centis darabokra vágtam, és adagonként három percre fortyogó sós-gyümölcscukros vízbe raktam. Ezután hideg vízbe kerültek, majd bepakoltam őket az üvegekbe. A két kiló zöldspárga nyolc kis üveget töltött meg, és még egy keveset elrágcsáltam utána. A spárgára ismét só, gyümölcscukor, valamit forralt víz került. Az üvegeket lekötöztem, és egy órát gőzöltem. Ekkor került sor az árván maradt fehér spárga második gőzölésére is.

Még vissza van a zöldek második gőzölése (hogy miért pont négy napot kell várni, nem tudom, mindenesetre betartom, és elmormolom felette a szükséges varázsigéket is...). Hogy mennyire lesz tartós a spárga, arról majd valamikor télen beszámolok. Bizakodom, bár Magyar Elek szerint ez egy nagyon kényes konzerv.

Utóhang

• Fehér spárgát nem fogok befőzni, amíg nem lehet a lakóhelyemen tisztított spárgát kapni. (Amikor Németországban tanultam, akkor a közelben volt a híres pfalzi spárgavidék, és a környékbeli piacokon többször lehetett találkozni egy spárgapucoló géppel felszerelt árussal. A spárgák keresztülmentek éles pengék között, közben folyamatosan spricceltek rájuk vizet, és így lejött róluk minden felesleges rész.)
• A zöld spárga ilyen szempontból sokkal jobb, ha kibírják a konzervek a telet, akkor lehet, hogy jövőre újra nekiugrok.
• A hosszú gőzölés miatt sajnos a spárga roppanóssága mindenképp elvész. Úgyhogy aki ilyet akar, az vagy szűkítse le igényeit májusra, vagy vegyen egy böhömnagy fagyasztót.

+2

• Közben megtörtént a zöldspárgák második gőzölése is. Láthatóan jól vannak, beköltöztek a spájzba. :)
• A gőzöléshez mindenképp célszerű valami puhát tenni a fazék aljára, illetve az üvegek közé. Erre tökéletesen alkalmas egy konyharuha vagy papírtörlő. Az újságpapír nem jó, hacsak nem akarsz utána rögtön merített papírt is csinálni, mert teljesen szétmegy.

Szombaton a huszonsokfokban már kevéssé stílszerű, ámde nagyon finom füstölt sonkával dúsított babfőzelék után valami könnyed desszertre vágytam. Mivel szinte minden gasztroblogon dúl az eperszezon, viszonylag könnyű volt ilyet találni. Az epernek igazán csak lekvár formájában vagyok barátja, így nálam fagyasztott meggy képezte a süti alapját, de természetesen bármilyen gyümölcsből készíthető.

Végül két bloggerkollegina receptjét ötvöztem: A süti alapja Cukros Katától, míg a teteje Trinity-től származik. Kata a viszonylag ismert vajas-kekszmorzsás hideg tortaalapot dobta fel dióval, ami különleges ízt ad a sütinek. Trinity pedig egy könnyed joghurtos-túrós desszertet csinált, ami az én sütim tetejére is rákerült.

Diós-joghurtos-gyümölcsös

100-110 g keksz (Bármilyen lehet, ha édes, akkor kevesebb cukor kell bele. Én egy teljes kiőrlésű lisztből készült semleges ízű kekszet használtam.)

40 g gyümölcscukor

100 g dió

50 g vaj

250 g túró

300 g gyümölcs

350 g joghurt

6 lap zselatin

A kekszet és a diót megaprítottam, hogy morzsaszerű állaga legyen. Ezután összedolgoztam az olvasztott vajjal és 20 g gyümölcscukorral. (Ha van két nagy késsel rendelkező aprító ketyerénk, akkor abban a leggyorsabb.) Ezt egy 17x26 centis, fóliával kibélelt tepsibe nyomogattam. A meggyet összeturmixoltam, összekevertem az áttört túróval és a joghurttal. 20 gramm gyümölcscukort tettem bele. Ezzel nem lett nagyon édes, ízlés és lehetőség szerint lehet emelni az adagot. A zselatint az előírás szerint előkészítettem és belekevertem a krémbe. A krémet a morzsára simítottam, és betettem a hűtőbe. Elvileg két óra hűtés után fogyasztható, nekünk egy nap didergés után lett az igazi.

A teljes adagban 185 g szénhidrát van.

A kép innen származik.

A múltkor már szóba került, hogy nálunk lassan fogy a csoki. Ez különösen kényelmetlen a szezonális édesipari termékeknél (Nem, a szaloncukrokat azóta sem dobtam ki...), mert azt az ünnep elmúltával sem elajándékozni, sem a vendégeket megkínálni velük nem nagyon lehet.

Idén elébe vágtam ennek a problémának, és a csokinyulak hamarabb lelték halálukat, mint a lakás húsvéti díszei. Egy régi mindmegettés csokoládékenyér-receptet szedtem elő, és alakítottam át kissé. Az eredetiben van még egy rakás cukor, de ez a vegyes minőségű nyulak cukortartalma mellé - úgy éreztem - szükségtelen. Egy macerás részt is kiiktattam a folyamatból: A csokoládét a recept szerint reszelve kellett volna hozzáadni. Aki már próbálkozott ilyesmivel, jól tudja, hogy ez milyen nehéz, és hogy utána nyakig csokis lesz az ember. Így én a nyulakat és tojásokat egy nagyon kevés vízzel felolvasztottam, és ezt dolgoztam bele a tésztába. Lássuk hát a medvét, illetve nyulat!

Csokoládékenyér

4 dl finomliszt

20 dkg csokoládé

egy pohár (kb. 2 dl) joghurt

egy tojás

1 evőkanál sütőpor

egy-egy marék mazsola és dió (lehet több is)

rum

szegfűszeg

egy csipet só

A mazsolára öntöttem egy kevés rumot, és meglocsoltam forró vízzel. Ettől remekül megpuhul. Menet közben vettem észre, hogy egy szem - a molyok elriasztására szolgáló - szegfűszeg véletlenül a mazsola között maradt. Ezzel a véletlennel azonban máskor is élni fogok, mert nagyon finom ízt adott a sütihez. A diót felaprítottam és a lecsöpögtetett mazsolával együtt beleforgattam egy kanál lisztbe.

Összedolgoztam a lisztet, a joghurtot, a tojást, a sót és a sütőport. Közben egy kevés vízzel megolvasztottam az összetört csokoládét. Folyamatos keverés mellett a tésztához öntöttem a csokit. Hozzáadtam a diót és a mazsolát, és a sűrű, ragadós masszát egy kibélelt őzgerincformába gyömöszöltem. 180 fokon bő félórát sütöttem.

A süti nem lett nagyon szép, ezért is nem készült róla kép, de aki kóstolta, lelkesedett érte. Természetesen a mazsola és a dió kiváltható bármilyen aszalt gyümölccsel és olajos maggal, de nagyon jó meggybefőttel is.

Saját levében legutóbbi VKF-kiírása kapcsán én nem (csak) egy tárgyhoz kötődnék, hanem egy részben új vonulatot szeretnék bemutatni a konyhámból.

Világéletemben városi gyerek voltam, Magyarország második-harmadik (ez időközben változott) legnagyobb városában születtem, aztán a székesfővárosba hozott a sors és az egyetem. Volt még ugyan egy féléves németországi kitérőm is, de Mannheim, bár nem annyira ismert város, a maga 310 ezres lakosságával szintén nem az az eldugott falucska. A széles rokonság is Magyarország kisebb-nagyobb városaiban lakik, egy nagynénémet leszámítva, aki egy apró borsodi településen körzetorvos. Mindezek miatt kimaradt az életemből az elmegyünk nagymamához és „megetetjük a csirkéket/libákat/malacokat”-élmény.

Sajnos az utóbbi évekig a „népművészettel” is elsősorban annak különböző eltorzult formáiban találkoztam, mint Jó ebédhez szól a nóta és műszálas anyagra varrt tiritarka kalocsai minták. Így aztán, ahogy a legtöbb józan tizen-huszonévest nem érintett meg ez a világ.

Egészen 2006-ig, amikor egy barátnőm kollégiumi szobájába betérve a verőfényes szeptemberben egy kupac karácsonyi mintájú (még háromkirályok is voltak) mézeskalács társaságban nem találtam őt. Miután hangot adtam meglepődésemnek (ennyire siet vagy ekkora késésben van?), elmesélte, hogy egy tanfolyamra jár, annak a vizsgamunkái közé tartoznak ezek a mézesek. Így aztán én is nekiugrottam a Hagyományok Háza Népi játszóházvezetői tanfolyamának, és következő szeptemberben én is bőszen sütögettem a karácsonyi mézesbábokat. :) A kettő között azonban nagyszerű emberekkel, kiváló mesterekkel és pedagógusokkal találkoztam, és rengeteget tanultam. Mindenekelőtt azt, hogy a magyar népi hagyományok rendkívül sokrétűek, különlegesek és a mai ember számára is érdekesek.

További muníciót szerencsére volt hol gyűjtenem, hiszen anyukám egyik nagybácsija nyugdíjas korában aktívan foglalkozott néprajzzal. Bár én gyerekkoromban rengeteget voltam náluk (nekik nem volt gyerekük, így pótunokák lehettünk egy régi házban és hatalmas kertjében), akkor még érthető módon nem nagyon érintett meg az a gazdag gyűjtemény, amit a bácsi élete során felhalmozott. Most azonban, felnőtt koromban nemcsak a ránk maradt könyveit kezdtem el bújni, hanem a konyhám is gazdagodott néhány csudaszép tárggyal.

Ezek egyike - a keresztszemes terítőkön kívül, amelyek önmagukban megérnének egy önálló bejegyzést - ez a szép fekete kübli, amelyben a fa és műanyag főzős kanalaim laknak. Sajnos azt még nem tudtam kideríteni, hogy hová való ez a mázatlan kis csupor, hiszen az egyszer kiégetett feketekerámia szinte az összes Kárpát-medencei fazekasközpontban előfordult. (Ha valakinek esetleg például minta, forma alapján van erről bővebb információja, megköszönöm.)

Némi keresgélés után egy doboz mélyéről előkerült gyerekkorom egyik kedvenc edénye is, egy szép rózsás tálka, ami az említett nagybácsiék konyhájában a falon lógott, és csak akkor került onnan le, hogyha sztrapacska volt ebédre. Persze azt, hogy miért ettem én ott csak ebből a tányérkából sztrapacskát, azt ma már senki nem tudja megmondani. Most azonban meg kellett állapítanom, hogy az idők nyoma bizony meglátszik rajta, kicsit megcsorbult, egy helyen meg is repedt, de szerencsére még egyben van. Ami azonban a legnagyobb meglepetést okozta, az a tányér mérete: kb. 10-12 centi az átmérője. Hogy tudtam én ennyi sztrapacskával jól lakni???

A sztrapacska egyébként kedvenc ételeim közé tartozik, de eddig még nem mertem nekiállni az elkészítésének, anyukám olyan finomat tudott. De azt reméltem, csak fog sikerülni, talán génjeimben hordozom a sztrapacskacsinálás fortélyait, hiszen a család egyik - gasztronómiai szempontból különösen meghatározó ága - éppen arról a vidékről származik, ami a bryndzové halušky hazája. Egyébként is, mostanában egyre több családi klasszikus ételbe vágok bele, ez szerintem részben a Baba okozta fészekrakóösztönnek, részben pedig annak köszönhető, hogy mostanában többet vagyok itthon, így neki tudok fogni olyan ételeknek is, amik sok előkészítést nem igényelnek, ellenben órák hosszat rotyognak a konyhában, lásd húsleves.

Miután beszereztem anyukámtól a szükséges és rendkívül pontos információkat („Kell bele krumpli, egy tojás meg annyi liszt, hogy olyan jó galuskasűrűségű legyen.”), nekiláttam elkészíteni a magam reformsztrapacska-változatát. Íme a recept és a tanulságok:

Sztrapacska

1 kiló krumpli (lehetőleg jól szétfövő)

kb. 40 deka liszt

egy tojás

só

mindenféle rávalók (tehéntúró, juhtúró, tejföl, káposzta, szalonnapörc stb.)

A krumplit nyersen lereszeltem (Ehhez jó, ha az embernek van egy olyan okos gépe, mint nekem. Ennek hiányában próbálkozzunk erős férjek lekenyerezésével, illetve egy helyen a húsdaráló+turmix kombinációt is olvastam, mint lehetséges megoldást.), hozzákevertem a tojást, egy kevés sót, 20 deka Graham- és 14 deka finomlisztet. Utóbb kiderült, hogy ennél egy kicsit több kellett volna, úgyhogy én sem tudok mást mondani, minthogy jó sűrű galuskatésztát kell kapjunk. Így kicsit laza lett a sztrapacska, de azért mi jót ettünk belőle. A tésztát forró vízbe szaggattam, és puhára főztem. Ezután valamilyen zsiradékon kell átforgatni, rátenni a rávaló(ka)t, és neki is lehet esni.

Fortélyok és tanulságok:

• Ez étvágytól függően 4-5 adag lesz.
• Mi tehéntúróval, sok tejföllel és újhagymakarikákkal ettük. Ez utóbbi egyébként a túrós tésztán is nagyon finom, kis tavaszi színt visz az ételbe. Igen jó még juhtúróval (Figyelem! A boltban bryndza néven forgalomba hozott termékek jelentős része tehén- és juhtúró keveréke! Keressünk megbízható beszerzési forrást (Ha valaki tud ilyet ajánlani, bátran jelezze a kommentekben!), vagy időnként a gyenge forint dacára ruccanjunk át északi szomszédainkhoz.), dinsztelt sima vagy savanyú káposztával (A szlovákonál valójában csak ezt nevezik sztrapacskának, az általam készített étel halušky néven fut). Sőt, még olyat is hallottam, hogy úgy készítik el, mint a tojásos nokedlit.
• Legközelebb Graham-liszt helyett, teljes kiőrlésűt fogok használni, de az éppen nem volt otthon.
• Szerintem főételnek is kellően laktató, de vannak, akik egy könnyed ebéd keretében köretként tálalják pédául egy kis csülök mellé. 

Egyéb hagyományos receptek a blogon:

Mézeskalács

Sárga túró

Füstös krumplileves

Kalács

Mivel idén is köbelátogatjuk a szülőket húsvétkor, ismét nem csillogtatom meg gasztronómiai tudásomat a húsvéti ételek terén (azaz ha ez így megy tovább, sose fogok megtanulni jó sonkát venni és főzni :). Ehelyett inkább kreatív energiáimat felszabadítva kicsit dekorálgattam a lakást, illetve úgy gondoltam, hogy a húsvéti locsolókon úgysem elég méltó bosszú, ha tejbevonómasszából készült csokitojást adok át, inkább valami olyat, aminek legalább a készítését élveztem. Ténykedéseim a következő eredményekkel jártak:

A bejárati ajtónkra egy kis koszorú került. Végő formája kicsit kaotikus lett, de én elsősorban a nyúl miatt örökítettem meg. A nyúl csuhéból készült, részletes leírását a Kreatív Központ oldalán találtam. Percek alatt elkészül, nagy ügyesség sem kell hozzá. Ha kellően nagy méretben csináljuk, akkor remek szalvétatartó lehet belőle az ünnepi asztalra. Kukoricacsuhét egyébként magunk is száríthatunk a nyári főttkukorica-evések kapcsán, de ha erről lemaradtunk, akkor Budapesten például a Kenderkócban vagy más hasonló profilú boltban lehet kapni. A nyuszi szép lesz kellő tartással rendelkező (pl. gyűrt) csomagolópapírból is. Az eredeti leírás azt mondja, hogy a feje alapjául hungarocell gömb, makk vagy mogyoró szolgálhat, de ha az ember összegömbölyget egy kis kevésbé szép kinézetű (megfeketedett, szakadt stb.) csuhét, az ugyanolyan jó lesz.

Ablakdíszeink ötletét szintén a Kreatív Központból szedtem, de itt kissé városiasabbak az alapanyagok. A csirkékhez rontott CD-ket festettem le fehér majd sárga akrilfestékkel (próbálkoztam temperával is, de az nem fed elég jól, a CD fényesebb oldalán meg sehogy). Narancssárga dekorgumiból vágtam ki a többi testrészüket, és fekete filctollal pöttyögettem nekik szemet. Ha kicsit több eszem lett volna, akkor a szárnyak felragasztása előtt áthúztam volna a középső lyukon egy-egy sárga cérnát, hogy fel lehessen akasztani. Mivel azonban ez nem így történt, a tetejükre ragasztottam a madzagot celluxszal. Szerencsére elég könnyűek az alapanyagok, így a cellux vidáman elbírja. (Legalábbi az elmúlt két órában nem hullott csirkeeső minálunk.)

És végül, hogy ne maradjak hűtlen a blog eredeti tematikájához sem: Úgy gondoltam, hogy idén a szokásos csokitojások helyett sütögetek valami átadható-megehető ajándékot. Alapul egy szegfűszeggel ízesített omlóstésztát vettem, ebből készültek a figurák két példányban. A feleket lekvárral összeragasztgattam, tetejüket csokival leöntöttem, mindenfélével (szórócukor, mandula, cukorgyöngy) kidíszítettem. Az utolsó lépésnél jöttek képbe a Mikulások: Nálunk minden csoki lassan fogy, én elvileg nem ehetek, a Férj meg igyekszik visszafogni magát. Így került aztán két felolvasztott csokimikulás a tojásokra. (Egyébként még szaloncukrunk is van, de azt egy határozott mozdulattal ki fogom dobni. Tavaly belesütöttem őket egy rúd püspökkenyérbe, csak nagyon leszálltak az aljára a lisztbeforgatás ellenére. Jövőre nem veszünk...)

Tojássütik

100 g vaj

200 g liszt

cukor

őrölt szegfűszeg

1 tojás (a sárgája felét kivettem, és azzal kentem meg a tetejét)

csoki

díszítőelemek

lekvár

A vajat, a cukort, a lisztet, a tojást és a szegfűszeget összedolgoztam. A tésztát hűtőbe tettem pihenni (legalább fél óra kell neki). Vékonyra (kb. 2 mm) nyújtottam és kiszaggattam. Megkentem tojássárgájával, és 180 fokos sütőben szűk 10 percet sütöttem. (Vigyázz, nagyon könnyen megég!!!)

Miután kihűlt, a felét megdíszítettem, és lekvárral hozzáragasztottam a másik felét. Hogy ízre milyen lett, majd hétfőn kiderül.

Ebből az adagból 13 pár tojás, 2 pár virág, 3 pár nyúl és 1-1 pár medve és szív lett.

Áldott, békés húsvétot és szépen terített asztalt

kívánok mindenkinek!

A kép a Wikipédiáról származik.

Miután a múltkor elpanaszoltam, hogy milyen nehéz jó sóskát szerezni, a  nővérem - egyébként egyik állandó olvasóm - megsajnált, és elárasztott engem házi fagyasztott sóskával (hiszen könnyű annak, akinek kertje van...).

Már úgyis régóta áhítoztam egy kis sóskalevesre, ráadásul a sóskaszállítmánnyal elértem a fagyasztónk kapacitásának abszolút felső korlátját, így tegnap csináltam egy adag sóskalevest. Nem tudom, hogy mennyire elterjedt ez a levesfajta, én eddig a szűkebb rokonságom konyháin kívül nem találkoztam vele. Pedig a leves nagyon finom (persze, ha valaki szereti a sóskát) és igen egyszerűen készíthető. Körülnéztem a hagyományos magyar recepteket tartalmazó szakácskönyveimben (Ínyesmester, Bánffyhunyady, Horváth Ilona) is, de pont ilyet nem találtam. Horváth Ilonka ugyan valami hasonlót csinál, de balga módon tesz alá olajat, és kemény tojást vág bele. Pedig nincs jobb, ha csak a sóska tiszta ízét érzed, és a buggyantott tojás szépen rezeg a tányérban.

Mivel hirtelen felindulásból készült a leves, és gyorsan el is tűnt (Én azt hittem, háromszor eszem belőle, de a tegnapi ebéd után épp csak meg tudtam menteni magam elől egy adagot a mai zöldcsütörtökre, hogy stílszerű legyek.), így sem az adagokról, sem az arányokról nem tudok sokat írni. A pontos anyaghányadok meghatározásában egyébként a fent említett szakirodalom sem sokat segít, A jó házikonyhában például a következő áll: „5-6 személyre való leveshez vehetünk jól megnyomva egy tetejes nagy tányér sóskát...” Mindenesetre álljon itt a családi receptünk:

Sóskaleves buggyantott tojással

sóska (ha friss, akkor pucolva, apróra vágva)

liszt

tejföl

tojás

só

A sóskát csak úgy magában (szükség esetén pici vízzel) megdinszteltem. Megsóztam és felöntöttem egy kevés (!) vízzel. Egy kevés habarás (liszt+tejföl+kevés víz, jól elkutyulva egy kevés forró levessel) került bele. Ezután fel kell forralni, lezárni, és óvatosan beleütni a tojásokat. Lefedve néhány perc alatt pont jól megkötnek. (Én most óvatos duhaj vagyok a Baba miatt, így egy kicsit főztem a tojásokat, hogy biztosan ne maradjanak nyersek.)