Kedvenc szakácskönyveim közé tartozik az egyébként bestselleríróként híressé vált Joanne Harris két szakácskönyve, a Francia konyha és a Francia piac. Míg a hölgy szépirodalmi munkássága engem nem nagyon fogott meg, ezt a két kötetet (szakácskönyves) polcom ékességeként tartom számon. Amellett, hogy gyönyörű, békés és ínycsiklandozó fényképek vannak benne, olyan recepteket tartalmaznak, amik eddig egyszer sem okoztak csalódást. A legtöbb esetben itthon is könnyen beszerezhető hozzávalókat tartalmaznak, és eddig mindig minden sikerült, amit a két könyvből kipróbáltam.

Az első kötetben találtam a cseresznyés clafoutis-t, ami egy rendkívül könnyű (mind elkészítésében, mind fajsúlyában) süti. A clafoutis egy klasszikus francia édesség, amely eredetileg magozatlan(!) cseresznyéből és egy laza palacsintatésztából áll. (Egy remek változatot találtam Chili & Vaníliánál. A sütiről részletesebben: ízlés szerint angolul, németül vagy franciául.)

Én barbár kelet-európaiként (és persze cseresznyeszezonon kívül) meggybefőttből készítettem a saját verziómat. A süti nem lesz túl látványos, de nagyon finom, különösen langyosan.

Meggyes clafoutis

750 g meggy (két üveg, ez nagyon soknak tűnik, de így lesz finom)

125 g liszt (én teljes kiőrlésűből csináltam)

50 g (gyümölcs)cukor

3 tojás

3 dl tej

vanília ízlés és lehetőségek szerinti formában (egy rúd belseje/vaníliaesszencia/vaníliás cukor)

A gyümölcsöt egy kivajazott/kibélelt tepsibe öntöttem. Felvertem a tojásokat, hozzákevertem a tejet és a vaníliát. Az egészet összekutyultam a liszt és a cukor keverékével, és ráöntöttem a meggyekre.

A tészta elsőre meglepően híg, ezért tettem be ezt a „technológiai” fotót róla. Kezdő háziasszony koromban ugyanis igen megrémültem, mikor először csináltam, hogy biztosan valamit elrontottam. :)

A sütit 180 fokon kb. 40 percig kell sütni. A tetejét megszórhatjuk porcukorral. Mint már írtam, langyosan a legjobb.

Nemrégiben a sógornőmék látogatóban voltak nálunk. Mivel én továbbra is kissé alacsonyan repülök, valami egyszerű, de nagyszerűt akartam csinálni vacsorára. Végül fűszeres-tejszínes paradicsomlevest ettünk (Ez olyan, mint a bármely más paradicsomleves, csak egy adag apróra vágott hagyma-fokhagyma-mediterrán zöldfűszer kombinációval indul, és a végén kerül bele több-kevesebb tejszín.), parmezános spárgarizottót (erről lesz szó most) és meggyes clafoutis-t (erről meg a következő bejegyzésben).

Az eredetijét egyszer régen egy Konyhamagazinban találtam (2003. jún.), bár azóta a konyhámban némiképp átalakult. Ennek az ételnek a lelke a bor. Mindenképp legyen száraz és fehér, és lehetőleg jó minőségű. A rizottóba úgyis csak 1 dl kerül, a maradékot meg el lehet szopogatni a vacsora mellé.

Parmezános spárgarizottó

1 hagyma

1 gerezd fokhagyma

olívaolaj

egy zöldpaprika

17 dkg rizottórizs

1 dl száraz fehérbor

6 dl zöldségleves / húsleves

só, fehér bors

1 cukkini (inkább kisebb mint nagyobb)

4-5 szál spárga vagy egy kis spárgakonzerv (fehérrel és zölddel is finom)

reszelt parmezán

ha szeretnénk, 30-40 deka csirke- vagy pulykamell

Minden zöldséget megpucoltam, megfelelő darabokra vágtam (a hagymákat kicsire, a cukkinit félkarikára, a spárgát néhány centis darabokra, a paprikát kockákra). A hagymát megdinszteltem az olívaolajon. Hozzáadtam a fokhagymát és a paprikát. Ha teszünk bele húst, akkor az ezután kerül bele, falatnyi darabokra vágva. Hozzáadtam a rizst, egyszer megkevertem és felöntöttem a borral és a levessel. Sóztam, borsoztam, és kis lángon puhára pároltam. Kb. 10 perccel a vége előtt hozzátettem a spárgát és a cukkinit.

Parmezánnal megszórva tálaltam. Ez egy bő négy fős adag.

Múlt héten a védőnő azt javasolta, hogy egyek sok spenótot meg sóskát, mert kissé vashiányos vagyok. Ennek a tanácsnak én meg is örültem, mert mindkettőt nagyon szeretem. Rögtön el is csörtettem a boltba, hogy majd veszek fagyasztott sóskát, és másnap sóskaleves lesz az ebéd. (Nyamm!) Ám ott (majd később egy másik szupermarketben is) szomorúan kellett tapasztalnom, hogy nemcsak egész köménymag nincs, de „natúr” sóska sem. :(

Így kész sóskamártást tudtam csak szerezni, amiben van egy csomó felesleges dolog (például cukor, amit hivatalosan egyáltalán nem lenne szabad ennem), és nem lehet belőle igazi, savanyú, szájösszehúzó levest csinálni.

Emiatt - meg nagyböjti szerda lévén - kifőztem néhány tojást, és csináltam krumplipürét a sóskamártás mellé. Ez önmagában még nem lett volna nagy móka, azt leszámítva, hogy igen jól esett, és degeszre ettem magam délben. A hozzávalók második adagját azonban eltettem magamnak estére.

Vacsorára, hogy kicsit más legyen, egy tálkában egymásra rétegeztem a krumplit, a sóskát és a felkarikázott főtt tojást, majd az egészet megszórtam reszelt sajttal. Mivel a sütőnk lassan melegszik be, én meg már éhes voltam, ezért csak a mikróban olvasztottam össze a rétegeket. Még így is meglepően finom, és egészen látványos lett. (Igen, a fényképezési technikámon javítani kell. De már tényleg éhes voltam.) Olyannyira, hogy a Férj, aki köztudottan nem szereti a sóskát és a spenótot (ezért készült csak egy adag az étekből), így kommentálta: „Ez tök jól néz ki! Szerintem még én is szeretném!” :) Mivel azonban későn ébredt, így csak Baba és én burkoltuk be a rakott sóskát.

Tanulságok:

1. Jövő tavasszal veszünk egy naaaaagy fagyasztót, és a Félévessel sok-sok friss sóskát, spenótot, cseresznyét, meggyet, málnát stb. fogunk lefagyasztani. Ő majd maszatol és hátráltat, én meg bőszen fagyasztok.
2. Ebből a kajából legközelebb legalább két adagot csinálok, és kibírom, míg bemelegszik a sütő.
3. Minden olyan ételből, amiről a Férj azt állítja előzetesen, hogy nem szereti, legalább két adagot fogok csinálni, mert legfeljebb beteszem majd a naaagy fagyasztóba a másodikat, vagy megvan a következő napi ebédem. Egyébként meg úgyis vidáman be fogja burkolni. :)
4. Nem szeretem a Tescót, de lehet benne normális fagyasztott sóskát kapni.

Bár ez egy hirtelen felindulásból elkövetett, felháborodott bejegyzés lesz, a címet azonban egy számomra igen kedves mese, a Süsü a sárkány ihlette, amit most bejegyzésírás ürügyén gyorsan meg is hallgattam. Ennek egyik jelenetében a zsoldosok mesélik a halálra rémült népnek, hogy találkoztak egy (egyébként egyfejű) sárkánnyal:

- Erre én levágtam az egyik fejét, de meg se kottyant!
- Erre én levágtam a másik fejét, de rá se rántott!
- Nézzétek meg a sisakomat, behorpadt!
- Nézzétek meg a kardomat! Nincs!

Esetemben azonban nem a kard hiányzott, hanem a köménymag. Anyukám nálunk járt, és főzött nekem, szegény influenzás kislányának egy nagy fazék marhahúslevest. Amikor ehhez próbáltam bevásárolni az orvostól hazafelé jövet a Blahán a Kaiser's-ban (most lehet, hogy rontom kicsit a hírnevüket, de egyébként egy egészen tisztességes kínálatú boltnak tartom), már tudtam, hogy esélytelen, hogy sáfrányos szeklicét és szerecsendióvirágot kapjak a zöldségek mellé. De azt azért feltételeztem, hogy egész köménymag csak lesz. A kb. öt méter széles fűszeres polc előtt ért a döbbenet: Nincs! Őrölt köménymagot találtam többfélét, de egész nem volt. Se Kotányi, se Horváth Rozi, se Lucullus, se Spar. Volt ellenben mézeskalács-fűszerkeverék, sokféle villámpác és még többféle buta fűszerkeverék, ami részben normális, finom fűszerekből, részben pedig teljesen felesleges holmikból (ízfokozó, nátrium-glutamát, csomósodásgátló stb.) áll.

Hogy akarunk így magyar csúcsgasztronómiát építeni? Hogy akarjuk azt elérni, hogy Magyarországon a legjobb éttermektől a legkisebb háztartásokig minőségi ételeket főzzenek-egyenek az emberek. Mert ez nem elsősorban pénzkérdés. Hanem hozzállás kérdése. Például azé, hogy Budapest egyik legforgalmasabb helyén lévő, magát a minőség és az árubőség jelszavaival hirdető nagy élelmiszerboltjában ne fordulhasson elő, hogy az ember ne kapjon köménymagot. Nem ötfűszerkeveréket, nem koriandert és kurkumát (bár ez sem lenne nagy elvárás), hanem egy itthon viszonylag régen és széles körben használt fűszert, a köménymagot. Persze, ennél nagyobb bajom ne legyen, és a húsleves pedig finom lett őrölt köménnyel is, inkább a jelenségre szeretném felhívni a figyelmet.

Ahogy a Kulináris Charta végén áll: „Étkezési kultúránk is megmentésre szoruló orrszarvú. Fogadjuk örökbe!” Én pedig továbbra is a Nagycsarnokba fogok zarándokolni olyan bonyolult termékekért, mint a köménymag.

Vigaszul - bár a Süsüből idézett részt nem találtam meg - álljon itt a fenti párbeszéd előzménye:

Múltkoriban egyik kedves barátnőm jött hozzánk vacsoraidőben. Mivel nekem mostanában elég kevés az erőm, ő pedig vegetáriánus, így valami olyat kellett előhúznom a tarsolyból, ami nem bonyolult, kipróbált és hús sincsen benne. Végül a zöldbabos tésztára esett a választásom, amelynek receptjét egyszer régen a nővéremtől kaptam. Ez az összes fenti kritériumot teljesíti. Egyetlen apró szépséghiba azért akadt: Ez a szósz akkor a legjobb, ha a végén friss, ízes, napsütötte paradicsomot teszünk bele. Mivel ez ezen az égövön elsősorban augusztusban jellemző, a felfújt, üvegházi vagy messziről ideérkezett hipermarketes paradicsommal az ízbeli mellett elvi aggályaim is vannak, így megalkuvó módon két bő evőkanál sűrített paradicsomot kevertem az öntetbe, aminek nem is lett rossz végeredménye. Az itt szereplő zöldségek természetesen szabadon variálhatók, az én fejemben ennek a tésztának az elengedhetetlen alapeleme a zöldbab.

Zöldbabos tészta

1 nagy gerezd fokhagyma

25 dkg zöldbab

1 kis cukkini (a mostani verzióból kimaradt)

30 dkg gomba

2-3 paradicsom vagy 2-3 evőkanál sűrített paradicsom

só, bors

1-2 pohár tejföl

tészta (szerintem legjobb a farfalle, esetleg a penne)

A zöldbabot puhára főztem. (Mivel a szósz már csak rövid ideig fő, ezért a fagyasztott/konzerv zöldbabot is elő kell kissé főzni.) Kevés zsiradékon megpirítottam az apróra vágott fokhagymát. Hozzáadtam a feldarabolt zöldségeket, és jól összemelegítettem. Só, bors, sűrített paradicsom és a tejföl került rá. Ezután egyet rottyan, és kész.

Ha friss paradicsommal készül, akkor előbb a zöldségekre ráöntjük a tejfölt, összerottyantjuk, majd beletesszük a kockára vágott paradicsomot, de azzal már csak felforrósítjuk, nem főzzük, hogy a paradicsom friss íze megmaradjon.

Grenadine mély töprengésbe taszított a XXIII. VKF-kiírással. Miután Cserkével megvitattuk kesudió-függőségünket, eszembe jutott, hogy bár kesudió önmegtartóztatási okok miatt nincs itthon, a múltkor hosszas hezitálás után az Ázsiában - ugye nem zárják be őket? :( - lecsaptam egy fél kiló fenyőmagra.

Elővettem egy a nővéremtől kapott receptet, amely genovai rizottó névre hallgat. Azt nem tudom, hogy pontosan mi köze van Genovához, de három dolog biztos: 1) Nagyon finom, krémes, meleg étek, ami ilyen hideg-trutyis napokon különösen jól esik. 2) Nagyon egyszerű és gyors, mert csak a rizst kell megfőzni és össze kell keverni egy jó kis pestóval, vajjal és valamilyen karakteres sajttal. 3) Csak akkor jó, ha friss és finom hozzávalókat használunk. A recept persze kis mértékben módosult: Az eredeti mandula helyett (korábbi tapasztalataim szerint azzal is nagyon finom) a fent említett fenyőmagot használtam. Elég puha sajtot tettem bele, emiatt a rizottóm a legnagyobb örömömre a szokásosnál is krémesebb-trutyisabb lett.

Genovai rizottó

(négy főre)

400 g rizottórizs

100 g sűrített paradicsom (bátran belemehet egy nagyobb paradicsomkonzerv (140 g))

50 g mandula / fenyőmag

3 gerezd fokhagyma

3 evőkanál olívaolaj

egy nagy marék friss(!) bazsalikom

60 g juhsajt (esetemben fetasajt)

30 g vaj

A magokból, a bazsalikomból, a fokhagymából és az olívaolajból pestót készítettem. Bátrabbak és erősebbek moszárban dolgozzák simára, modernebbek aprítógépben. Közben a rizst puhára főztem a paradicsommal elkevert 9 dl vízben. Végül összekevertem a paradicsomos rizst, a pestót, a juhsajtot és a vajat, majd nem túl forrón elpusztítottuk.

Előtte előételként és/vagy utána desszertként rágcsálhatunk egy kis kesudiót...

Két hete külföldön élő nővérem látogatóban volt nálunk. Valami finom, de nem bonyolult levest akartam csinálni, végül egy egyszerű borsólevesnél maradtam, mondván, hogy van a fagyasztóban finom húsalaplevem és zöldborsóm is. Amikor már odáig jutottam a levesfőzéssel, hogy már csak előrántom a fagyasztott borsót és beleborítom a fazékba, rá kellett jönnöm, hogy a borsót már elpusztítottuk, és csak egy kevés vajas vegyeszöldség lapul a fiókban. De akkor már nem volt mit tenni, a megfőtt répák és petrezselyemgyökér mellé így került a levesbe a borsón kívül bébirépa és karfiol, valamint egy kevés fűszervaj. Az eredmény meglepően finom lett. A sok zöldséget egy nagyon kellemes, kissé krémes lé vette körül. El is fogyott gyorsan.

Vajas zölségleves

három sárgarépa

egy petrezselyemgyökér

egy marék petrezselyemzöldje

fagyasztott zöldségkeverék fűszervajjal

húsalaplé

nokedli / betűtészta

A répaféléket megtisztítottam, felkarikáztam-daraboltam, a petrezselyemzöldjét apróra vágtam. Egy kevés vajon megpároltam a répákat, majd rászórtam a petrezselymet. Felengedtem a húslevessel, és az egészet majdnem puhára főztem. Beleszórtam a fűszervajas zöldséget, felforraltam, hozzáadtam a tésztát és azt is puhára főztem. Ha kicsit több időm-erőm lett volna, nokedli került volna bele.

Miután egy remek, gasztronómiai élményekben sem szegény hetet töltöttünk Szlovéniában, egyre több megírnivalóm tornyosult fel. Ezekre is mind sor kerül majd, előbb azonban eljött az ideje, hogy a barátok és rokonok mellett veletek is megosszam a jó hírt, kedves blogolvasók: Szeptemberre egy kis Pomme-Pomme érkezése várható. :) Reméljük, alma nem esik messze a fájától (Ez nagyon rossz szóvicc volt, elnézést érte.), és majd idővel Picike is a család azon feléhez csatlakozik, aki lelkesen eszik spenótot, halat és tengeri herkentyűket, nem úgy, mint az apukája.

Emiatt azonban biztosan megváltozik a blogbeli aktivitásom is. Egyrészt a főnököm jóvoltából átmentem féltávmunkásba, így rendszeresen itthon ebédelek, másrészt azonban mind a főzésre, mind a blogolásra visszahat, hogy jóval fáradékonyabb vagyok, bár már korántsem olyan álomszuszék, mint az első trimeszterben. Azért igyekszem mindkettőnket jól táplálni, és meg is örökíteni az étkeket.

Most jöttem rá, hogy mennyi minden megírnivalóval el vagyok maradva. Az elmúlt időszakban készítettem egy nagy adag házi felvágottat, egy kalandos, de végül finomra sikerült zöldséglevest, férjem kedvence lencselevest Bálint-nap ürügyén meg egy vegetáriánus zöldbabos tésztát is. Aztán a körülmények, a sok egyéb tennivaló, a kevésbé jó erőnlét, végül egy kedélyes vírus/gyomorrontás közbeszólt, és mostanában nem írtam semmit. De mindenképp igyekszem pótolni a kihagyott leírásokat. Ma viszont remélve, hogy az előző három tényezőt magunk mögött tudjuk hagyni, délután a férjemmel elindulunk, és a következő egy hétben a szlovén gasztronómia remekeivel fogunk ismerkedni.

A kép innen származik.

Úgyhogy egy hét szünet, síelés nélkül, de reméljük sok szép látnivalóval és finom ételekkel. Természetesen majd erről is beszámolok.

Mivel a múltkor egy remek zöldségszállító cég jóvoltából két padlizsán is landolt a hűtőmben, így a kissé macerás rakott padlizsán után valami egyszerűbbet szerettem volna készíteni. Végül megint a Chefkoch.de-hez nyúltam, és az ott talált receptből csináltam egy jóval egyszerűbbet. A tejszínes-gombás padlizsán ezúttal teljes kiőrlésű lisztből készült Spätzlén landolt, és borzasztó képeket sikerült csak csinálnom róla. A mellékelt volt a legjobb...

A bajor, illetve sváb ételekben kevésbé jártasak kedvéért: A Spätzle egy olyasmi tészta, mint a mi nokedlink, csak hosszabbra és keskenyebbre szaggatják, valamint lehet szárítva is kapni. Figyelem: Ez a szósz nagyon gyorsan megvan, de tapasztalataim szerint igazán frissen jó.

Gombás-padlizsános tészta

egy padlizsán (kb. 30 dkg)

egy gombakonzerv

2 dl tejszín

egy kis fej hagyma

egy citrom

olaj

só, bors

A padlizsánt felkockáztam, besóztam. A hagymát felkockáztam, kevés olajon megdinszteltem. Hozzáraktam a lecsöpögtetett gombát és a leöblített padlizsánkockákat. Meglocsoltam a citrom levével, nyakon öntöttem a tejszínnel, sóztam-borsoztam. Egy kicsit rotyogtattam és a Spätzlével tálaltam. (Ha nagyon híg lenne a szósz, akkor egy kevés hideg vízben elkevert keményítővel sűríthető.)

Miután Zsuzsa már az elmúlt hetekben meghozta a magyar gasztroblogger-társadalom kedvét az egytálételekhez, és ráadásul került hozzám egy szép, feszes héjú padlizsán is, így jónéhány muszaka- (ez így írják magyarul?) és rakottpadlizsán-recept, valamint a hűtő tartalmának áttanulmányozása után egészen finom ebédet rittyentettem.

Rakott padlizsán

200 g barna rizs

egy nagyobb padlizsán (esetemben 33 dekás)

380 g darált sertéscomb

250 g tejföl (20%)

egy kis konzerv sűrített paradicsom (70g)

egy löttyintés száraz fehérbor

egy hagyma

két gerezd fokhagyma

olívaolaj

só, fekete bors

szurokfű (oregano), tárkony

A padlizsánt felkarikáztam, és egy szűrőbe téve besóztam. A rizst megfőztem, a hagymát megdinszteltem, hozzáadtam a megaprított fokhagymát, majd a darált húst. Alaposan megpirítottam, megfűszereztem, majd ráöntöttem egy kevés bort, és kicsit hagytam rotyogni.

Ezután egy hőálló tálba (Tanulság: Mindig eggyel nagyobb tálat vegyél, mint gondolsz!) beraktam a leöblített padlizsán felét, majd a rizs felét és a paradicsompürével összekevert tejföl felét. Ezután következett a hús, a maradék rizs és a paradicsomos tejföl. A tetejére padlizsánkarikák kerültek, és ha ekkor nem lett volna csurig tele az edény, akkor reszelt sajt is. Így kevés olajjal megkentem a padlizsánokat, és hagytam, hogy piruljanak. Fél órát sütöttem 180 fokos sütőben, az idő első felében letakarva.

Négy emberes adag lett belőle. Egy adagban van: 565 kcal energia, 49 g szénhidrát, 28 g fehérje és 27 g zsír.

Zsuzsa nagyon beletalált az ízlésembe a XXI. VKF-kiírással. Szeretek minden sűrű, meleg, laktató ételt, amely... Mi is? Mindjárt az elején definíciós problémával szembesültem: Mi is az egytálétel? Zsuzsa Gundel Károly definícióját idézte fel a kiírásban, amely a német Eintopfot veszi alapul. Az Eintopf a maga nemében egy finom étel, még akkor is, ha Lénárd Sándor szerint szomorú időket idéz. Azt gondolom azonban, az egytálétel fogalma ennél tágabb, még ha nem is olyan tág, mint amit a Magyar Értelmező Kéziszótárban találtam:

Egytálétel: (főnév) Egy fogásból álló (kiadós) meleg ebéd vagy vacsora.

Szerintem az egytálétel egy olyan főfogás, amely nem húsból/halból és köretből áll, hanem olyan étel, amelyet „egy tálban” lehet tálalni. Ebbe a fogalomba beleférnek a főzelékek, az Eintopfok, a rizottók, mindenféle rakott ételek és olyan nagy klasszikusok is, mint a töltött káposzta.

Miután hosszasan töprengtem a definíción, viszonylag gyorsan eldőlt, hogy mit is főzzek erre a VKF-re, már csak azért is, mert vészesen közeledik a határidő, amely természetesen ismét egy olyan hétvégére esik, amelyiken elutazunk a szülőkhöz, úgyhogy a szokásos hétvégi főzés kiesik. Így csütörtök vacsorára előkaptam egy olyan téli receptet, amely már egyszer már szerepelt a blogon. Néhány apró dolgot módosítottam rajta, (nem került bele sajt, de tettem bele szerecsendiót és egy kevés gyömbért) és most pontosabb arányokkal tudok szolgálni, aminek kezdő háziasszony koromban igen örültem volna.

A körte-gratin belseje nagyon finom, krémes, míg a teteje kellemesen megpirul. Nagy előnye még, hogy az ember nyersen beleszórja a hozzávalókat egy tálba, és az megsül magától. Körülbelül húsz percet töltöttem az előkészítésével úgy, hogy igen összeszedetlen voltam (lásd később). Viszont gyorsan kell dolgozni, mert mind a krumpli, mind a körte gyorsan megbarnul.

Körte-gratin

fél kiló krumpli

egy nagy körte (30 dkg)

öt szelet bacon (A kép átverés, nem került bele mindegyik.)

2 dl tej

2 tojássárgája

egy kávéskanál keményítő

só, bors

szerecsendió, gyömbér

A krumplit és a körtét meghámoztam, vékony (!) szeletekre vágtam. Beleszórtam egy közepes tűzálló tálba, közérétegeztem a felkockázott bacont, és leöntöttem a megfűszerezett tej és tojássárgája keverékével. Ezután megnyugodva betoltam a180 fokos sütőbe, majd észbekaptam, hogy kihagytam belőle a keményítőt. Mondtam, hogy összeszedetlen vagyok... Úgyhogy azt egy kis vízben feloldva utólag ráöntöttem és körülbelül háromnegyed óráig sütöttem.

Ez a fűszerezés is finom volt, de az előző változat kéksajtja karakteresebb ízt adott neki. További kísérletezésként legközelebb a bacon helyett füstölt sonkás változatot tervezek.

Ebből a mennyiségből három adag lett, két 40 gramm szénhidrátos (vacsora) és egy 50 gramm szénhidrátos (ebéd).

Széles egy rokoni és ismerősi körben, valamint a magyar éttermek és szakácskönyvek zömében is, ha felbukkan a kacsa, akkor az mindig valamilyen kacsasült. Lehet, hogy narancsos, lehet, hogy (gesztenyével, káposztás tésztával stb.) töltött, de mindenképpen egész sült kacsa.

A kép innen származik

Félreértés ne essék, remek dolog egy kacsasült, jó kis megpörkölődött krumplival (aaahhh) és lilakáposztával, de a kacsa szerintem becsesebb jószág annál, hogy csak ezt az egy megjelenési formáját ismerjük. Ráadásul nekem három gondom van vele: 1) Mivel a kacsa jó zsíros állat, könnyen megfekszi az ember gyomrát; 2) A sok zsír kisül belőle és maga a hús könnyen kiszárad; 3) Egy kacsa nagy ünnepi családi evészetekhez is bőséges alapanyagot szolgáltat, mi meg egyelőre csak ketten vagyunk.

A kacsával ismerkedva a hétvégén aztán egy olasz témájú szakácskönyvből merítve készítettem paradicsomos kacsaragut. A raguba kacsamell kerül, és mivel az általam fellelt kacsák nagyobbak és hájasabbak, mint a könyv szerzője által ismertek (Ő 35 dekásnak írja a kacsamellet, ehhez képest 80 dekás volt a legkisebb, amit a Fény utcai piacon tudtam szerezni.), így melléktermékként egy adag finom kacsazsírhoz és -töpörtyűhöz is jutottam.

Olasz kacsaragu

egy kacsamell (valahol 35 és 80 deka között :), a többi hozzávaló a 80 dekás kacsamellhez van méretezve, amiből kb. 5 bőséges adag jött ki)

egy fej hagyma

két gerezd fokhagyma

5-6 kis sárgarépa (vagy 3-4 nagyobb)

3-4 szál szárzeller (Ez ebből az adagból sajnos logisztikai problémák miatt kimaradt. Tanulság: ha nem te mész vásárolni, mindig egy kupacba írd fel a cédulára az összes zöldséget!)

4-5 evőkanál sűrített paradicsom

1-2 dl vörösbor és húsleves (összesen kb. 3 dl legyen)

só, bors

rozmaring (ha van friss, akkor egy ágacska, ha nincs, akkor fél kiskanál szárított)

Első lépésként a hájat elválasztottam a mellehúsától, és egyenletesen felkockáztam. Ezt egy vastag fenekű lábasban kis lángon alaposan kisütöttem. (Ez hosszú idő, megcsinálható előre.) Amikor már jó szárazra sültek a tepertők, azokat kiszedtem, eltettem a másnapi diétás reggelihez. A zsír nagy részét szintén félretettem. A lábas alján kevés zsírt hagytam, jól felforrósítottam, és ebben nagy lángon hirtelen megsütöttem a kis, ovális szeletekre vágott kacsamellet. A hússzeleteket kiemeltem. A lábasban megdinszteltem a hagymát, beletettem a megaprított fokhagymát. Hozzáadtam a paradicsomot és a felkockázott zöldségeket, majd egy rövid pirítás után felöntöttem a borral és a húslevessel. Fűszereztem, visszaraktam bele a húsokat, és egy darabig (ne kérdezd, meddig) rotyogtattam. Az eredmény egy finom ragu, omlós, ízes kacsahússal. Sajnos tegnap este elfogyott. :(

Köretként olyan tészta a legjobb mellé, ami elég széles/testes, hogy felvegye a szószt. Például pappardelle, fusili vagy farfalle.

A recept a Magyar Könyvklub Olasz főzőiskola kezdőknek és haladóknak könyvéből származik.

A Waldorf-saláta kapcsán találkoztam egy nekem igen tetsző trükkel, amit majonézes vagy más hasonló sűrű, hideg mártással rendelkező salátáknál használhatunk. Lehetséges, hogy az emberiség nagy része így készíti a salátáit, és csak nekem, újszülöttnek volt ez a vicc új, de én nagyon megörültem neki. Én ugyanis - férjemmel ellentétben - nem nagyon szeretem a majonézt, ezért nem kedvelem, ha egy salátán sok az ilyen öntet. Amíg úgy készítettem a salátákat, hogy egy külön edényben kevertem ki hozzá a mártást, és ezt öntöttem a salátára, addig vagy nem oszlott el kellően a hozzávalókon az öntet, vagy túl sok lett.

Ezen a problémán segít az ebben a videóban feltűnő módszer: A szakács egy nagyobb tál alján keveri össze a mártás hozzávalóit, egy habverővel könnyűre, habosra keveri, majd ebbe teszi a saláta szilárd alkatrészeit, és forgatja össze az egészet. Így egyenletes, vékony réteget képez a majonézes mártás a salátán.

Remélem, másnak is újdonság volt, használjátok örömmel!

Mivel a férjem apró gyerekkorától nagy darálóssütemény-rajongó, természetes volt, hogy a karácsonyi ajándékként kapott konyhai masinához kinyomóssütemény-előtétet is kapok tőle. Első próbálkozásként egy német gesztenyés verziót próbáltam ki, finom is lett. Mivel sajnos nem ehetek cukrot, így a megfelelő gesztenye beszerzése jelentette a legnagyobb gondot. A közelünkben lévő nagy hipermarketben egyáltalán nem lehetett natúr gesztenyepürét kapni. Teljesen meg voltam döbbenve, végül fájó szívvel és egy édesítőszerrel készült variációval távoztam. Éljenek a piacok és gourmet-boltok! Csak hát azok távolabb vannak tőlünk. :(

Geszenyés darálós sütemény

250 g gesztenye

125 g vaj

2 tojás sárgája

100 g glukonon (az eredeti recept 200 g cukrot írt, tehettem volna bele kicsit több édesítőt, kicsit hiányzott belőle)

250 g liszt

egy narancs reszelt héja

A vajat, a tojássárgájákat és az édesítőt habosra kevertem. Ezután beledogloztam a gesztenyét (ha a sanyarú sors nem juttatott nekünk gesztenyepürét, ahogy szegény németeknek sem, akkor a gesztenyét megfőzzük, megpucoljuk áttörjük). Belekevertem a többi hozzávalót, gombóccá dagasztottam és egy legalább órára a hűtőbe tettem pihenni. Utána keresztülengedtem a húsdarálón, amire feltettem a megfelelő süteményelőtétet, és a kijövő kígyót 3-4 centis darabkákra vágtam. Hosszabb kígyóból lehet karikákat is csinálni. Legközelebb valószínűleg a narancs levét is kicsavarom, és abból is öntök a tésztába egy keveset.

Ez az adag kb. 275 g szénhidrátot tartalmaz.

Ebből egy nagy doboz süti lesz (kb. 30 karika), csak győzzétek enni! Viszont sokáig eláll.

Ezt a sok szép lencsét a Wikipedián találtam.

Nálunk - ahogy sok más magyar háztartásban sem - nincs újév káposztaleves és főként lencse nélkül.Idén azonban újítani akartam, így nem a férjem kedvenc svéd pradicsomos-krumplis lencselevese készült, hanem újításként egy vöröslencsés tészta. A recepthez végigbogarásztam a Chefkoch lencsés receptjeit, mert nem tudtam pontosan mit szeretnék, csak azt, hogy ne legyen leves és főzelék, nem legyen indiai és legyen benne lencse. Végül a bogarászás eredményeként jónéhány receptet összekombinálva egy finom darálthúsos (én daráltam! :o)-vöröslencsés tészta lett az eredmény a Nagycsarnok aljában vett medvehagymás tésztával. Ez utóbbival kissé mellényúltam több okból is: A tészta íze túl karakteres volt az amúgy sem ízszegény mártás mellett, nagyon hamar megfőtt (4-6 perc) és nekem sikerült kicsit későn leszűrnöm, ezek folyományaként az egésznek ázott erdő illata volt, ami egy őszi kiránduláson nagyon kellemes lehet, de a január elsejei álmos érzékszervek nem biztos, hogy erre vágynak. A mártás viszont megörökítésre érdemes, mert gyors, de nem teljesen szokványos:

Vöröslencsés tészta

100-150 g vörös lencse

300 g sertéscomb/-lapocka

egy paradicsomkonzerv (darabolt, 300 gramm körül)

hagyma, fokhagyma

só, bors

fahéj

Az elkészítése rendkívül egyszerű: megdinszteltem a hagymát, beleszórtam az apróra vágott fokhagymát, jól megpirítottam a megdarált húst. Ezután ráöntöttem a paradicsomkonzervet és beleszórtam a lencsét. Megfűszereztem (a fahéj nem hiba, egy kevés nagyon jót tesz a szósznak) és 15-20 percet rotyogtattam.

Nagyon látványos zöld tésztával (de legközelebb nem medvehagymás) és reszelt parmezánnal.

Mielőtt elkezdtem írni ezt a bejegyzést, gondoltam, kicsit utánaolvasok annak, hogy miért is Waldorf-saláta a Waldorf-saláta. Elkezdtem keresgélni, majd néhány perc múlva egy világ omlott össze bennem: Kiderült, hogy amit én Waldorf-salátaként ismertem csak távoli, magyarított rokona az igazi Waldorf-salátának.

Az eredeti salátát a New York-i Waldorf-Astoria szálló maître d'hôtelje, Oscar Tschirky alkotta meg. A szálloda egyébként mindig is jó konyhát vitt, a legendás Eugènie Braziernek például évi 150 ezer dollárt kínáltak, de ő nem hagyta ott szeretett tűzhelyét.

A Waldorf-saláta kockára vágott almából, feldarabolt szárzellerből, dióból és kimagozott szőlőből áll, amelyet egy citromos-majonézes mártással öntenek le, és salátalevélen tálalnak.

Én ehhez képest egy olyan salátával találkoztam korábban, amelyben julienne-re vágott zellert (és emlékeim szerint répát is, de most már ebben kezdek kételkedni...), felkockázott almát és megaprított diót öntöttek nyakon a majonézes mártással.

Mindenesetre én a következőt tettem:

Nem is Waldorf-saláta:

három sárgarépa

egy kis zellergumó

két alma

egy marék dió

majonéz

tejföl vagy joghurt

citromlé

só, bors

A répát és a zellert megtisztítottam, és az új masinával julienne-re vágtam. Az almát megtiszítottam, felkockáztam, a diót megaprítottam. Összekevertem az öntet hozzávalóit és összeforgattam a salátával.

Ebből elég emberes adag lett, egy ötfős szilveszteri vacsora (persze volt más is) és vagy két kétfős reggeli kitelt belőle.

Az eredeti salátáról többet itt angolul és itt magyarul.

Úgy tűnik, jó gyerek lehettem 2008-ban, mert a család angyalkái összefogtak, és egy sokfunkciós konyhagépet hoztak nekem karácsonyra. A Bosch MUM-ja egy okos szerkentyű, kiváló kiegészítője az én lelkes, de nem profi konyhámnak.

Mivel a karácsonyt a szülőknél töltöttük (A férjuram és az én szüleim 13 km-re laknak egymástól, ennek és az itt-ott felbukkanó programoknak, rokonoknak köszönhetően a karácsony körüli négy napban ide-oda cikáztunk a két város között. :), így a blogból a mézeskalács kivételével kimaradtak a karácsonyi menüs posztok, mert az anyukák gondoskodtak testi-lelki jólétünkről.

Amikor azonban az új géppel együtt visszatértem szép lakásunk nagy konyhájába, nekiálltam, és a funkciók nagy részét röpke egy hét alatt kipróbáltam. Még turmixolni kellene valamit...

A szép ajándéknak örülve és azt így utólag is megköszönve álljanak a következő bejegyzésekben az első ételek, amiket a masinával lenyűgöző duettet alkotva készítettünk: a szilveszteri Waldorf-saláta (Julienne-szeletelő), az újévi vöröslencsés tészta (húsdaráló), a gesztenyés darálós keksz (dagasztó és kinyomós sütemény készítő) és a múlt szombati káposztás cvekedli (reszelő). Ez utóbbiról nem írnék külön, teljesen szokásos módon készült.

Áldott, békés karácsonyt kívánok mindenkinek, aki mostanában erre téved. Legyen szép az ünneped, töltsd kedves emberekkel, finom ételek mellett!

Egy nagyon egyszerű mártás következik a múlt hétvégéről, melynek egyik legnagyobb erénye a gyorsasága. A titok itt is a jó alapanyagban, jelesül az ízes gombában rejlik. Mivel az előző bejegyzés mérete úgyis túlszárnyalt minden előzetes elképzelésemet, ezért most rövid és tömör leszek, íme:

Tejszínes gombaszósz

• gomba (Lehetőleg vegyes és karakteres. Én szárított vargányás erdei gombakeveréket használtam, azt a zöld dobozost, amit minden nagyobb szupermarketben lehet kapni.)
• tejszín
• egy nagyon pici hagyma, annak is inkább a fele
• rozmaring
• só, fehér bors
• ha szükséges, keményítő

A gombát beáztattam. A folyamat gyorsítható, ha nem hideg, hanem forró vizet önt rá az ember. A hagymát lereszeltem, kevés vajon megdinszteltem. Beleszórtam a megdagadt gombát, nyakonöntöttem tejszínnel, és sót, borsot, valamint nagyon kevés őrölt rozmaringot szórtam rá. Így rotyogtattam egy ideig, amíg a kellő állagot el nem érte. Ha túl híg lenne, kevés vízzel elkevert keményítővel sűríthető.

Egy kérdés: Tudna valaki nekem olyan tejszínt ajánlani, ami

• nem növényi alapú trutyi,
• nincs benne karragén, mert arra nekem semmi szükségem,
• Budapesten, lehetőleg a piros metró vagy a 4-6-os villamos vonalán beszerezhető,
• és ha egy mód van rá, viszonylag hosszan eláll?

Tavaly nyár végén néhány egymást nem is ismerő barátnőm remek leánybúcsút szervezett nekem rejtélyes névtelen levelekkel, petrezselyemárulással, nehéz rejtvényekkel, amiben részben csúnyán beégtem (nem ismertem fel például akkor még leendő férjuram tenyerét-talpát), viszont igen jól szórakoztam.

Akkor ez a sok helyről összeverődött lánytársaság olyan jól mulatott, hogy azt gondoltam, alkalmat kellene találni újbóli összecsődítésükre. Végül erre megfelelő ürügynek a közelgő karácsonyt találtam. Mivel a lányokról úgy tudtam, nem ijednek meg némi kreatív konyhai munkától, Luca-napjára közös mézeskalácssütésre hívtam meg őket.

Elsőként begyúrtunk egy dupla adag (egy kiló lisztből) mézeskalácstésztát, majd míg a tészta a hűtőben pihengette a gyúrás fáradalmait, elpusztítottunk egy nagy halom csőtésztát a Bűvösszakács-féle bolognai szósszal (csillagánizsom sajnos csak az adventi koszorún volt), illetve egy ripsz-ropsz tejszínes gombamártással (következő poszt). A vacsora után következő szorgos munkának a közben elfogyasztott két (kis :) fazék forralt bor ellenére (vagy éppen azért?) gyönyörű eredménye lett:

Természetesen ez csak a töredéke az alkotásoknak, de egy részét a lányok még a fényképezés előtt hazavitték, másrészt az egy képen értelmesen elhelyezhető mézeskalácsoknak is van egy felső korlátja.

Bár talán nem mindegyik mondható tradícionális karácsonyi formának, a leghajmeresztőbbeket (pl. baseballütő) fel sem használtuk... Magyarázatként annyit kell hozzáfűznöm, hogy egyszer kaptam egy százrészes kiszúró-gyűjteményt, amelynek eredeti célpiaca minden bizonnyal az Egyesült Államok volt, mert az említett sporteszközön túl például csillagos-sávos lobogót és sast formázó kiszúró is van benne.

A recept, amelyért köszönet Nóri barátnőmnek:

Mézespuszedli nagymama módra

fél kiló méz

egy kiló liszt

negyed kiló vaj

20 dkg cukor (ezt most látom csak, szerintem mi nem tettünk bele)

2 egész tojás és 4 tojás sárgája

2 kávéskanál szódabikarbóna/sütőpor

fűszerezésként narancshéj, fahéj, szegfűszeg, kardamom

A hozzávalókat összegyúrtuk, a hűtőbe tettük pihenni (az eredeti recept szerint öt percre elég, esetünkben ennél többet volt benn), kinyújtottuk, kiszaggatuk, és 180 fokos sütőben kb. 10 perc alatt kisütöttük.

Fontos tudnivalók:

• Ebből az adagból nagyon sok mézeskalács lesz. Kilencünknek bőven elég szaggatni és dekorálnivaló felületet adott.
• Mivel a sütőpor hatására a meleg konyhában elkezd dagadni a tészta, így célszerű mindig csak egy kis adagot elővenni a hűtőből, és azzal dolgozni, különben a később készült figurák vastagabbak lesznek. De éppen ma találtam egy sütőpor nélküli mézeskalácstésztát, szerintem jövőre kipróbáljuk.
• Díszítés: A kalácsok egy részét megkentük tojássárgájával (ezek lettek a barnábbak, fényesebbek), egy részét nem. Használtunk süthető díszeket (szórócukor, süthető csokibogyók az Ázsiából, különböző magvak), illetve utólag cukros tojásfehérjével ráragasztható gyöngycukrot és egyéb tiritarka, de ehető műdíszeket (színes tortadara, piros és zöld fenyő alakú cukorka).
• Ha tojásfehérjével akarod díszíteni a mézeskalácsot, akkor nagyon kevés fehérjéhez nagyon sok porcukrot kell keverni. A masszának egészen nehezen keverhetőnek kell lenni, hogyha felemeled belőle a habverőt, akkor szálat húzzon. Eután viszont gyorsan kell dolgozni, mert egy idő után elkezd szilárdulni, és egyre nehezebb kinyomkodni a levágott sarkú zsákból. Nekem mindezen szabályok betartása ellenére sem volt sok sikerélményem a fehérjés írókázás terén, de szerencsére a lelkes barátnők ügyesebbek voltak, mint én.

A nálam maradt darabokból majd kerül a karácsonyfára, az ajándékokra, a lépcsőházban lévő szobafenyőre és az ajtónkra készítendő kis koszorúra is. De mindez csak akkor, ha szegény Pomme-Pomme meggyógyul, ugyanis a mézeskalácssütés óta eltelt napok nagy részét ágyban fekve, forró teát kortyolgatva töltöttem egy derekas vírus miatt, és gasztronómiai tevékenységem is kimerült a tea- és sóskrumplifőzésben. :( De most már úgy tűnik, csak én leszek az erősebb, lám, milyen szép hosszú bejegyzést rittyentettem a mézesekből. :)

 Egyik kedvenc egytálételemet szeretném megörökíteni ebben a posztban. A töltött karalábéhoz egy kis családi történetünk is kapcsolódik: Dunántúlról származó apukám először látogatta meg anyukám családját. A kellő feszélyezettség mellé a nagymamám még töltött karalábét is csinált, amivel apukám még sosem találkozott. Nagyon óvatosan és udvariasan szedett belőle egy kis adagot. Aztán egy nagyobb adagot és még egy nagyobb adagot... Nálunk azóta is mindenki nagyon szereti.

Az éteknek a neve töltött, mivel friss, tavaszi, zsenge karalábéból lehet úgy csinálni, hogy a rizsből-húsból nem gombócokat formálunk, hanem a kivájt zöldséget megtöltjük vele. De ez csak nagyon pici karalábéból finom, így télvíz idején a nem töltött változatot szoktam készíteni:

Töltött karalábé 

(4 nem túl nagy adag)

két közepes fej karalábé

40 dkg darált sertéshús

8 dkg rizs (én barnarizsből csináltam)

liszt

egy tojás

só, bors

egy kis pohár tejföl

petrezselyemzöld

A karalábékat megpucoltam, hasábokra vágtam. Összegyúrtam a húst, a rizst, a tojást a borsot és viszonylag sok sót (elég ízesre kell csinálni a gombócot, az íz egy része úgyis belefő a lébe). Egy edénybe beleszórtam a karalábét, ráültettem a húsos keverékből gyórt gyúrt gombócokat, majd felöntöttem annyi vízzel, ami ellepte. Ez elsőre nagyon soknak tűnik, de a gombócok megisszák. Lefedve, közepes lángon majd egy órát rotyogtattam. Ekkor behabartam, megszórtam petrezselyemzölddel (sajnos most csak szárított volt otthon), és másnap jót ebédeltem belőle.

Ha a karalábé nem elég ízes, akkor érdemes tenni a lébe egy kis vegamixet.

Tápérték adagonként: energia 235 kcal, szénhidrát 28 g, fehérje 6 g, zsír 11 g.

A karalábé képe innen származik.

Egy darabig éltem Németországban, ott meg lehet csinálni a töltött karalábé extragyors változatát: A legtöbb szupermarketben kapható egy Rahm-Kohlrabi nevű fagyasztott termék. Ezt beleborítottam a fazékba, ráültettem a gombócokat, és az egészet puhára főztem, megspórolva a karalábépucolást és a habarást. Vizsgaidőszakban kiváló volt. :)

Piszke VKF-kiírása után hirtelen szakácskönyvek és félszakácskönyvek tömkelege jutott eszembe, mint Lénárd Sándor római konyhája. Következőként Rejtő Jenő egyik örökbecsű mondata ugrott be, amivel A három testőr Afrikában című regényét kezdi: Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta.

Ennek hatására párhuzamosan elkezdtem újraolvasni a regényt, és kinyomozni, hogy vajon az az ismeretlen összetételű majonézes saláta, amihez eddig csak bolti verzióban volt szerencsé(tlensége)m.

Az otthoni szakácskönyvirodalomban elsőként az ínyesmesternél találtam orosz hússaláta receptet. Ő sült vagy főtt borjú-, marha- vagy sertéshúst használ, szardellát, füstölt marhanyelvet, kapribogyót, vöröshagymát és ecetes uborkát, tartár- vagy mustármártással leöntve. Abban biztos voltam, hogy az általam evett verziókban sem szardella, sem kapribogyó, sem füstölt marhanyelv nem volt.

Minden más receptben szerepelt krumpli, alma és főtt tojás, az előbb említett "elegáns" alkatrészek viszont hiányoztak.

Szegény ember vízből főz, én pedig abból, amit otthon találtam. Így az én orosz hússalátám részben a cári Oroszország főúri fényűzését, részben pedig a szovjetorosz konyha hiánygazdaságának alapanyagait is tartalmazta.

Orosz hússaláta

pulykasült 

főtt krumpli

csemegeuborka

zöldhagyma

kapribogyó

majonéz

tejföl

mustár

citromlé

só, fehér bors

A darabos hozzávalókat összevagdaltam (a kapribogyót apróbbra kellett volna, így túl intenzív volt az íze). A majonézből, tejfölből, mustárból, citromléből mártást kevertem, és ráöntöttem a salátára.

Legközelebb marinírozott halat csinálok Turbigo módra kétfelé vágott tojással a nagy Levin emlékére...

A legutóbbi VKF során szót ejtettem a családunkban nagy népszerűségnek örvendő krumplilevesekről. A forduló összefoglalójából kiderült, hogy magamon kívül Cserkének is sikerült kedvet csinálnom a többi krumplileveshez is. Ezen felbuzdulva egy héttel később anyukámtól beszereztem a majorannás-virslis krumplileves receptjét és a hozzá tartozó fortélyokat is. A folyamat eredménye egy nagyon jó ebéd lett, de a hétköznapjaim a VKF óta sem változtak sokat, úgyhogy a dokumentálására csak most kerülhet sor:

Virslis krumplileves

30-40 dkg burgonya

1 kis fej vöröshagyma

1 szál zellerzöld

1 cs. petrezselyem

1 ek. zsiradék

2  kávéskanál liszt

pirospaprika

őrölt bors

só

majoranna

1 pohár tejföl

1-2 pár virsli

zöldpaprika

paradicsom

A burgonyát meghámozzuk, kockára vágjuk.A petrezselyem zöldjét és a vöröshagymát egészen finomra vágjuk. Hagymás-paprikás-petrezselymes rántást készítünk, és felengedjük egy-másfél liter vízzel. Beletesszük a kockára vágott krumplit, 1 szál zellert, a fűszereket. Óvatosan felforraljuk (könnyen kifut!), hozzáadjuk a karikára vágott virslit és addig főzzük, amíg a krumpli puha nem lesz. Belekeverjük a tejfölt, és azzal együtt még egyszer jól kiforraljuk.   

FONTOS: Természetesen mindig dolgozzunk jó alapanyagokból, azonban itt hadd hívjam fel a figyelmet a virslire. Ez a leves csak akkor lesz igazán finom, ha jó minőségű, például bécsi virsliből készül. A műbeles virslik hajlamosak túlpuhulni, szivacsossá válni egy ilyen levesben.
 

Már egy jó ideje figyelem a VKF fordulóit, de ez az első alkalom, hogy jómagam is tevékenyen részt veszek benne. Mikor Cserke meghirdette a jubileumi fordulót, éreztem, hogy itt az ideje, hogy felélesszem a költözés ürügyén méltatlanul elhanyagolt blogot, és egyúttal bekapcsolódjak a VKF-be is. Aztán persze a végén a munkahelyem úgy gondolta, hogy nekem ezen a héten ne legyen szabad estém levest főzőcskézni, hiszen egyik nap később értem haza, mint a másikon. Hogy a sorscsapások tovább halmozódjanak, az irodánkkal szembeni nagyon drága, de nagyon jó zöldséges már harmadik hete zárva tart, így esélyem sem volt, hogy a leveshez szükséges ízes paradicsomot-paprikát, valamit kellően finom, nem nagy bumszli répákat beszerezzem. Ezen hatások eredményeként azért álljon itt a leveses poszt, de sajnos képtelenül. De ezennel ünnepélyesen ígéretet teszek arra, hogy amint kicsit lassul a munkahelyi mókuskerék, kész levessel gazdagítom családomat, és a róla készült szép fotókkal a bejegyzést.

A család egyik ága szép számmal tud a felmenői között tót posztókereskedőket (a másik ága meg svábokat és horvátokat, ehhez képest egy igen szép, régi magyar családnévvel áldott meg a sors, illetve az apai nagyapai vonal), nem véletlen tehát, hogy négyféle krumplileves is készül nálunk rendszeresen. A majorannás-virslis, a zöldséges és eperlevéltésztás, valamint a sonkalében főtt húsvéti krumplileves mellett egy kedves nagynéni emléklét őrizve rendszeresen fő egy különleges krumplileves mind anyukámnál, mind nálam. A leves akkor lesz igazán finom, ha még lehet jóízű paradicsomot és paprikát kapni. Nem kell belőlük nagyon sok, viszont igen fontos az ízük. Elkészítése nem bonyolult, a krumplipucoláson és a zöldségszeletelésen túl nem is időigényes, viszont egy finom, kissé savanykás levessel örvendezteti meg a bendőnket. Álljon itt a recept, sajnos most csak elméletben:

Krumplileves á la Médi néni
4-5 db közepes krumpli (kb. ½ kg)
2 db sárgarépa
2 db paprika
2 db paradicsom
1 húsleveskocka(nak megfelelő vegamix, persze ha van kész alaplevünk, az a legjobb)
1-2 dl tejföl
só
fehérbors
liszt a habaráshoz
vaj/semleges ízű olaj
A krumplit, a sárgarépát meghámozzuk és karikára vágjuk. Megolvasztott vajba beletesszük a karikára vágott sárgarépát és dinsztelni kezdjük. Amikor félig puha, hozzáadjuk a krumplit és kicsit pirítjuk. A vízzel felengedjük a kívánt mennyiségűre (személyenként kb.¼ liter víz), mindenesetre annyira, hogy a krumplit jól lepje el a víz.  Beletesszük a vegamixet, sózzuk, borsozzuk, ízesítjük. Amikor a krumpli megfőtt (vigyázni kell, mert viszonylag gyorsan puhul és könnyen szétfő!), beletesszük a karikára vágott paprikát és paradicsomot és behabarjuk. Mire felforr, addigra a paprika és a paradicsom is megpuhul, hozzáadjuk a tejfölt, és azzal is felforraljuk.